A Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórházban lassan négy éve, 2009-ben kezdtek el kaland- és élményterápiával foglalkozni.
Olyan kamasz gyerekcsoportoknak tartottak foglalkozásokat, ahol a gyerekek különféle pszichés problémákkal vagy élethelyzeti elakadással küzdöttek. Mindez egy ideje családok számára is elérhető. „Az évek során sokat fejlődött a módszer a tapasztalataink nyomán. Olyan magas kihívást jelentő helyzetekbe helyezzük a résztvevőket, ahol ki kell lépniük a komfortzónájukból.” A komfortzónamodell azt jelenti, hogy vannak megszokott, jól ismert megküzdési stratégiáink, illetve olyan helyzetek, amelyekben otthonosan érezzük magunkat. Ám a komfortzónánkban tanúsított megoldási kulcsaink nem biztos, hogy jól működnek, és hosszú távon is hatékonyak a konfliktusok megoldásában. „Olyan játszmákat játszunk, amelyek számunkra biztonságot nyújtanak – állítja Labancz Dániel pszichológus –, de ez zsákutca lehet. A modell azt mondja, hogy akkor lépünk át a tanulási zónába, ha olyan bizonytalan helyzetekbe kerülünk, ahol ezek már nem működnek. Ha valaki például megszokta, hogy konfliktushelyzetben üvölt és verbális agresszióval lenyomja a másikat, ám itt egy páros magaskötélpályás gyakorlaton azzal szembesül, hiába kiabálja le a másik fejét, akkor sem jutnak előre – sokat segíthet. Néha már csak az is, ha valaki megtanulja egyértelműen közölni, mire van szüksége.”
Kell a motiváció
Mivel nincsen családom, megfigyelőként érkezem, de néhány gyakorlatot magam is kipróbálok. Épp az előbb emlegetett „hídépítést”. Dániellel igyekszünk a közös egyensúlyt megtalálni a magasban. Rettegek, le sem merek nézni, várom, hogy a társam csináljon végre valamit. Ő csinálna, de persze ha én nem mozdulok, nem jutunk előre. Érzem, hogy szétrobbanok az idegességtől, ilyenkor egy dolgot szoktam csinálni: sírni. Nos, itt hiába. Hibáztatással, rámutogatással, vagy ha azt mondom, feladom, nem jutok semmire. Erőt kell vennem magamon, végül, ha nehezen is, de célba érünk. Be kell lássam, ha én magam nem vagyok konstruktív, akkor nem fogjuk tudni megoldani a helyzetet. Persze eleinte bánom, hogy belementem, a végén megkönnyebbülök. „Fontos elv – mondja Dániel –, hogy a kihívás választható, akarata ellenére nem küldünk fel a pályára senkit. Kell az együttműködés, a motiváció, hogy kipróbáld magad. Ezek szimulált helyzetek, de az interakciók és a bennük megjelenő érzelmek valósak, a napi problémáinkat modellezik. A vélt kockázat magasnak tűnik, azonban minősített hegymászó- és barlangászeszközökkel dolgozunk, így a baleset kizárható. Terapeutáink majd’ mindegyikének van ilyen irányú végzettsége is.” Labancz Dániel mellett a teamben öten vannak: dr. Kenézlői Eszter viselkedés- és kognitív terapeuta, gyermekpszichiáter és outdoor tréner, a program vezetője, Skaliczky Dávid Outward Bound tréner és élményterápiás csoportvezető és Boros Balázs tréner, aki a Bátor Tábor magaskötélpályáján is önkéntes programtartó. Vida Péter pszichológus a csoportvezetés mellett az utánkövetésért és a tesztekért felel.
Milyen a hely?
Jelenleg havonta egy hétvégén tartják a programot a Vadaskertben, péntektől vasárnap kora délutánig. Egyszerre négy család vehet részt rajta, ők be is költöznek a kórház egyik részlegébe. A hely egyébként inkább apartman, mint kórházszerű, szép fabútorok vannak, külön szobák és egy közös helyiség, a csoportszoba. Középen van a torony, amelybe egy ismert magaskötélelem, a jákoblétra van beépítve; ez a toronyból leengedhető, így beltéren is tudnak a résztvevők magaskötélpálya-feladatokat végezni. A kinti gyakorlatokat pedig a közeli erdőben tartják. Megérkezik tehát négy vadidegen család. Nem ismerik egymást, de mindegyik azért jön, mert valamelyik gyerekkel probléma van, ami a család működésére is hat. „A család tünethordozója a gyerek – mondja a pszichológus –, viselkedésproblémákkal, indulatkezelési nehézséggel érkeznek, de volt már evészavaros vagy szorongó gyerekünk is. Olyan családoknak javasoljuk a részvételt, akik úgy érzik, valami elakadt, amin nem tudnak közösen túllendülni, vagy a gyereküket egyszerűen nem tudják jól kezelni – mondja Labancz Dániel.
Kinek ajánlják?
A hétvégét mindig megelőzi egy családi interjú, melyben a team két tagjával egy ismerkedő beszélgetésen, problémafeltáráson veszünk részt. Itt kiderül, ki mit szeretne, mitől tart. Itt lehet és célszerű – bevallani, ha valaki nem szívesen jön, de a többi családtag miatt belemegy a dologba. „Az együtt élő családtagokkal dolgozunk – mondja Labancz –, bár előfordult már, hogy a nagymama is eljött, vagy egy egyedülálló anyuka a fiával. Fontos hangsúlyozni, hogy nem váláshelyzetek kezelésére vagy család-összetartási céllal működünk, hanem az együttélést próbáljuk megkönnyíteni.” A feladatokkal hasonló súllyal esik latba a tapasztalatok, élmények megbeszélése. Hihetetlen érzések vagy akár indulatok jöhetnek elő. „Ez az egyik ereje ennek a módszernek – állítja a pszichológus –, kapsz egy erős és szokatlan élményt, amiben addig nem voltál, a családoddal közösen átélitek azt, majd utána rá tudtok nézni több nézőpontból is. A gyakorlatokat felvesszük videóra, részleteket visszanézünk. Ám ekkor nemcsak azt mutatjuk meg, hol hibáztál, hanem azt is, mi működött jól. És ez nagyon fontos. Így nemcsak a problémákra láthatsz rá, hanem a családod erőforrásaira is.” A feladatok és megbeszélések az együttműködést, bizalmat építik, és amiatt, hogy izgalmas, kalandos, a gyerekek is könnyen bevonhatók, és a felnőttek is meglepően szívesen játszanak. A feladatokat korosztályhoz igazítják, de nagyon pici gyerekeknek nem javasolják a részvételt. „Kell bizonyos mértékű önreflexió – figyelmeztet a szakember –, érzelmi érettség, épp ezek miatt 13 éves kortól szoktuk ajánlani a módszert. Nehézségek persze bármely korosztályban lehetnek – ezért is vagyunk itt –, egy hiperaktív gyerek például sokszor felpattan, rohangál, ezeket is tudni kell kezelni, a szülők ebben is kaphatnak új szempontokat. Mi igazából csak a keretet adjuk ahhoz, hogy nyithassanak egymás felé.”