“A kiszolgáltatottsághoz nem lehet hozzászokni”

– Miért épp a Gázában forgatott anyagotokkal indultatok?

S. Takács András: Választhattunk volna aktuálisabb On The Spotot is, az indiai becsületgyilkosságoktól a tibeti önégető szerzetesekig, de ez a film a legszemélyesebb, amit valaha csináltunk, ezért ezt nevezte a tévé a versenyre.

– Ha jól emlékszem, a véletlen is közrejátszott abban, hogy ez a film ennyire személyessé vált.

Cseke Eszter: Igen, ugyanis eredetileg a Hamász-diktatúráról akartunk forgatni Gázában, egy újságíró barátunkkal, Sami Ajramival, akivel négy évvel korábban már dolgoztunk együtt. Ekkor tört ki ez a fegyveres konfliktus, és eleinte még mindig csak arról volt szó, hogy extrém körülmények közül ugyan, de tudósítsunk az eseményekről. Aztán Sami egyik kislánya nagyon súlyosan megsérült, három ujját leszakította egy repesz.
S. T. A.: Elindult egy őrületes küzdelem az idővel és a háborúval, mert kiderült, hogy a kislány életét csak egy izraeli kórházban tudják megmenteni, a határok viszont zárva voltak.
Cs. E.: Innen kezdve arról szól a film, hogy valakinek egyik pillanatról a másikra valóra válik a legszörnyűbb rémálma. Amikor Samival négy évvel ezelőtt először találkoztunk, elmondta, hogy ő újságíróként már tényleg mindent látott, vért, halottakat, mindenféle borzalmat, de van egy visszatérő rémálma, amitől nem tud szabadulni, hogy egy nap majd jön egy telefon, hogy az ikerlányaival valami baj történt. Pontosan ez vált valóra, és épp forgott a kamera…

– Nehéz lehetett ebben az extrém helyzetben megtalálni az egyensúlyt, hogy a film is készüljön és érdekes legyen, de közben ne váljatok tolakodóvá, ne menjetek túl közel egy család tragédiájához.

Cs. E.:  Ott állsz, érzelmileg érintve, riadtan, miközben a szemed előtt egy család tragédiája zajlik, kezedben a kamera, józannak kell maradnod, tenned kell a dolgod, de a lehető legtapintatosabban. Ebben egyébként sokat segített a kamera kijelzője, mert egy leheletnyire elválasztott a valóságtól, segített az összpontosításban. Másfél órája voltunk ott, mire egyáltalán meg mertük, meg tudtuk kérdezni, hogy mi is történt. Akkor már nem számított tapintatlanságnak, hogy kérdezek. Azt hiszem, ezt Sami is értékelte.
S. T. A.: Esztert a kamerával a hamaszosok be sem akarták engedni a kórházba. De Sami magától visszajött értünk, tárgyalt velük, és meggyőzte őket, hogy Eszternek ott a helye. Ezzel azt hiszem, azt is kifejezte, hogy igényli a jelenlétünket. Épp az anyag személyessége miatt furcsán is éreztük magunkat, amikor megtudtuk, hogy Arany Nimfára jelölték a filmet.

– Miért?

S. T. A.: Mert rögtön az jutott eszünkbe, hogy mi most Monte-Carlóba megyünk, végigsétálni a vörös szőnyegen, meg koktélokat szürcsölgetni, egy olyan filmmel, ami egy barátunk tragédiájáról szól. Annyira éles ellentétben állt a két helyzet, hogy eleinte nagyon nehéz volt mit kezdeni ezzel.

– Mikorra múlt el ez az érzés?

S. T. A.: Ez a legelső gondolatod, de valójában marhaság. Nagyon fontos, hogy ilyen filmek készüljenek, és ha mi ott vagyunk egy ilyen helyzetben, akkor a mi felelősségünk, hogy megmutassuk az embereknek, hogy miként ír át például egyik pillanatról a másikra életeket egy ostoba háború, ami nem válogat, csak szedi az áldozatait. A kislányt végül megoperálták, de még hosszú idő, amíg felépül.
Cs. E.: Gondolj bele, hogy naponta mennyi inger ér minket. Hány katasztrófáról, bombázásról tudósítanak, hányszor látod a háborúk áldozatainak képét, egy idő után bárki immunissá válik ezekre. Ha a mi filmünk is arról szólt volna, hogy itt bombák hullnak és emberek rettegnek, valószínűleg nem lett volna más, mint a többi. Nem a háborús konfliktuson volt a hangsúly, nem is a közel-keleti helyzeten, hanem egy sokkal általánosabb, sokkal emberibb történeten, ami lefordítható gyakorlatilag bármelyikünk életére. Akárkit kiragadhat a biztonságos, vagy legalábbis annak hitt világából egy tragédia, pillanatok alatt felfordulhat az élete, és még csak háborús konfliktus sem kell hozzá.

– Féltek még? Vagy robbanó bombák között is tudtok az előttetek álló feladatra koncentrálni?

Cs. E.: Persze hogy félünk, sokszor nagyon is félünk. Gázában például aludni sem tudtunk a bombázások miatt. Érdekes volt egyébként, hogy az ott élő emberek, akiknek a rakéták már régóta a hétköznapjaikhoz tartoznak, ugyanúgy nem aludtak, mint mi. Azt hinnéd, hogy ők már immunisak, de a legkevésbé sem.
S. T. A.: Gázában mindenkinek karikásak voltak a szemei ezekben a napokban. A kiszolgáltatottsághoz valószínűleg nem lehet hozzászokni. Ott élsz egy akkora területen, mint a Balaton fele, napjában lehullik több száz bomba, néhány ráadásul a közeledben, és semmilyen módon nem tudsz védekezni ellene.
Cs. E.: Ettől függetlenül működik az a mechanizmus is, amit említettem, hogy az ember igyekszik a feladatára összpontosítani.

– Van ennek valami titka, ami segíti ezt a koncentrációt?

Cs. E.: A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell, de ezt nem nevezném titoknak. Ahogy az ottaniak viselkednek, neked is úgy kell. Egyszerűen muszáj, már csak önvédelemből is.
S. T. A.: És fel kell venned a napi rutint. Ezt az amerikai katonáktól tanultuk Afganisztánban. Bombázás ide, bombázás oda, nem retteghetsz egész nap a hálózsákodban. Fel kell kelni, le kell zuhanyozni, fogat kell mosni… Ezeket a mindennapi paneleket végig kell csinálni ahhoz, hogy elmúljon a feszültség a gyomrodból. A hétköznapi dolgok ugyanis valamennyit elvesznek az adott helyzet extremitásából, neked pedig abban segítenek, hogy ne rettegj.

– Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy ilyen intenzív élményt kiheverjetek?

Cs. E.: Négy év kőkemény munka után, mikor elkészültünk a gázai anyaggal, elmentünk három hónap szabadságra, mert éreztük, hogy szükségünk van rá. Pillanatok alatt ki lehet égni. Elkap a tempó, elkezded hajtani magad, hogy akkor csináljuk, és még többet, és még többet, és egy idő után már elveszíted a valóságérzeted, annyira telítődsz. Ezért is volt nagyon jó befektetés, hogy leálltunk.

– Mivel tudtok feltöltődni?

S. T. A.: Merüléssel, búvárkodással például. Nekünk ez felér egy terápiával. Az, hogy lent vagy, és csönd van, és nálad is nagyobb halak úszkálnak körülötted, teljesen kikapcsol, eszedbe sem jut a fönti világ.
CS. E.: Ez a kivételes állapot elérhető például a jógával is, most már bárhova megyünk, visszük magunkkal a matracot. Meg persze az olvasás…

– Azért az igényli az odafigyelést fejben is…

S. T. A.: Igen, de másképp. Az is egyfajta merülés, kiszakít a világodból.

– Ennyi szélsőséges helyzet, és hihetetlen emberi sors után vannak még előítéleteitek egy-egy forgatás előtt?

S. T. A.:  Négy év alatt ötven országban jártunk és harminchat filmet készítettünk el, ez nyilván gyökeresen átalakította a gondolkodásunkat, de még így is hazugság lenne azt állítani, hogy nincsenek előítéleteink. Néha egyébként kifejezetten jólesik szembesülni azzal, hogyan dőlnek le azok az előítéletek, amikkel megérkeztünk mondjuk az amerikai hadsereg támaszpontjára vagy egy johannesburgi gettóba. Ehhez viszont az kell, hogy nyitott legyél, és az előítéleteidet is kívülről lásd.

Cs. E.:  Forgattunk nemrég a Love Commandóról, és az indiai becsületgyilkosságokról. Az indiai társadalomban a szégyenen áll vagy bukik minden. Ha egy gyerek foltot ejt a család becsületén, mert mondjuk más kasztból szeret bele valakibe, akkor sok családban úgy gondolják, hogy meg kell ölni ezt a gyereket, hogy lemossák magukról a szégyent. Mit érzel, ha azt mondom, hogy itt van egy anyuka és egy apuka, akik épp meg akarják ölni a gyereküket?! Ennél nagyobb előítéletet el se tudok képzelni. Aztán egyszer csak szembekerülsz ezekkel a szülőkkel, akik ott járkálnak a gyerekük fotójával bíróságról bíróságra, mert elszökött a lányuk, és magyarázzák, hogy meg kell találniuk a gyereket, és ezt kéne tenniük, de hát közben szeretik, imádják az egyetlen lányukat, és elbőgik magukat. Akkor már nem két szörnyeteget látsz, hanem két kétségbeesett indiai szülőt, akik ott vannak beszorítva az évezredes társadalmi tradíciók és a gyerekük iránt érzett szeretetük közé. Nagyjából ezen a ponton inthetsz búcsút minden előítéletednek.

S. T. A.: Ami nem jelenti azt, hogy nincs véleményed róluk, de előbb megpróbálod megérteni őket. Ha nem mossák le ezt a „szégyenfoltot”, akkor mindenhonnan kiközösítik őket, nem szólnak hozzájuk, megvetik majd őket, sokan úgy fogalmaztak, hogy egyszerűen véget ér az életük…
Cs. E.: De ugyanezt éltük át a johannesburgi gengszterek között is. Persze, bűnözők, akik rettenetes dolgokat csinálnak, lopnak, rabolnak, gyilkolnak. Aztán odamész, bekerülsz az erőterükbe, kíváncsi vagy rájuk, ők is rád, és egy olyan élettörténettel találod szemben magad, ami nagyon sok mindenre választ ad…

Az On The Spot díjnyertes gázai adását péntek este, 22.05-kor  újra műsorára tűzi az M1.