Beleőrülni a szerelembe…

Utólag azt mondom: nem voltam normális. A barátom érthető módon és higgadtan közölte velem, hogy nem szeretné folytatni a kapcsolatunkat, és én abban a pillanatban egyet is értettem vele. Szépen váltunk el, kilátásba helyezve, hogy jóban maradunk. Csak egy hét magány után őrültem meg. Először felhívtam, hogy folytatni szeretném, de ő nem volt nyitott erre. Ekkor szakadt el bennem valami, és elkezdődött az elmebaj. Először napi negyven-ötven SMS-sel bombáztam. De nem válaszolt, ezért kitettem a számát nyilvános fórumokra, és felszólítottam az olvasókat, hogy küldjenek a telefonjára mocskolódó üzeneteket. Később a munkahelyét vettem célba, hívogattam a kollégáit, a főnökét, hogy beszéljenek a fejével. Nem jött reakció. Ekkor bementem a lakásába – a kulcsa még nálam volt –, felvagdostam az ujjaimat, és a véremet tintának használva kidekoráltam a bútorait, a tükreit mocskos szavakkal. Az ajtajára pedig kitettem egy nagyobb fotót róla, és ráírtam: Itt egy rohadék lakik. Közben persze jól beittam, és el is aludtam a nagy munka után. Így talált rám. Mondanom sem kell, békülni ezek után sem akart, én viszont nagyon elszégyelltem magam. Ilyesmit se azelőtt, se azóta nem csináltam, és máig nem értem, mi ütött akkor belém.

Szíven szúrva

Az egyik barátnőm ennél ravaszabb bosszút eszelt ki. Mivel tudta a volt párja webshopos jelszavát, a szakítás után mindenfélét berendelt a nevére. Hamarosan meg is érkezett a belvárosi ingatlanhoz a betonkeverő és a láncfűrész. A lány az exbarátja volt nőire és családtagjaira is rászállt. Belépett a férfi levelezésébe, és mindenféle ocsmány üzeneteket küldött vég nélkül.
Persze a férfiakat sem kell félteni! Az egyik ismerősöm bő fél évig zaklatta az exbarátnőjét. Először megverte a lányt, majd az összes ruháját apró darabokra szaggatta. Aztán követni kezdte, órákon át leste a munkahelye előtt, szórakozóhelyeken pedig leült a közelébe, és mereven bámulta. Végül közölte, hogy öngyilkos lesz, ha nem békülnek ki. Ez odáig fajult, hogy valóban felmászott egy hídra, ahonnan a tűzoltóknak kellett lehozniuk. Őrültségeinek szerencsére hirtelen vége szakadt, nem tudni, miért.
Egy másik férfi ismerősöm évekig nem engedte el maga mellől a feleségét, aki négy év után akart elválni tőle. Egy ideig csak fenyegetőzött az öngyilkossággal, ám amikor a nő holmijáért megérkeztek a szállítók, az ajtóban egy hatalmas késsel szíven szúrta magát. Az orvosok keményen küzdöttek az életéért, de szerencsére sikerült megmenteni. A nő mellette van a mai napig, de az életük – ahogy a pletykákból hallom – tragédia.

Méregből méreggel

A valódi neve elhallgatását kérő Anett is túlment minden határon. Életveszélybe sodorta volt barátját. A lánynak huszonkét évesen sikerült először komoly kapcsolatot kialakítania. Éveken át szerelmes volt Tamásba, amikor szerencséjére egy reklámcéghez került vele. Itt találtak egymásra. Kezdetben minden tökéletesnek tűnt és nagyon izgalmas volt. Anett előtt egy új világ nyílt meg, hiszen szexuális kapcsolata addig nem volt senkivel. Mindketten élvezték, hogy a magánéletben és a munkában is jól tudnak együttműködni. Ám bő egy év után Tamás megváltozott, és egyre több időt töltöttek külön. A lány eleinte azt hitte, ez azért van, mert a fiú egy új pozíciót kapott a cégnél. Tamás közben arra biztatta, hogy foglalkozzon többet a diplomamunkájával.
Sőt szóba került az is, hogy menjen el egy fél évre külföldre tapasztalatot gyűjteni. Egy este, amikor a fiú céges ügyekre hivatkozva mondott le egy randevút, Anett bement a közös munkahelyükre, ám ott senkit nem talált. Feltörte Tamás levelezését, és kiderült, hogy más nő is van a képben. Nagy botrány kerekedett, aminek szakítás lett a vége. Anett a hétköznapokon úgy tett, mintha minden rendben lenne, ám a terve, amit egy filmből kölcsönzött, már készen állt. Gyógyszerész ismerősétől ellopott egy olyan mérget, amiről a szakember egyszer egy buliban mesélt.
„A lényeg csak az volt, hogy a szer ne legyen halálos, ám kínozza meg rendesen az exemet – mondta Anett. – A közös munkahelyünkön egy délelőtti megbeszélés előtt tettem bele a szendvicsébe. A hatás leírhatatlan volt. Tamás nyála csorgott, rázta a hideg, rázkódott, három napig nem tudott felkelni. Még kétszer megcsináltam ezt vele, és közben a munkahelyünkön azt a pletykát terjesztettem róla, hogy drogozik. Végül kirúgták.” Azóta nem beszéltek, így valószínű, a fiú sosem tudta meg, miért történt vele mindez. Anett most harmincéves, azóta csak egy kapcsolata volt, de annak sem lett jobb vége. Jelenleg terápiára jár, hogy indulatait kezelni tudja.
„Mindkét szakítás után úgy éreztem, lenulláztak, nem érek semmit, egyedül nem tudom tovább csinálni, mert nem érdemes – meséli. – Elborult az agyam, a következményeken nem is gondolkodtam. A reakcióim gyermetegek, betegesek voltak, bár még most sem vagyok biztos abban, hogy hasonló krízisben másképp reagálnék.”
„A szakítás a gyász lélektani mechanizmusát indítja be – mondja dr. Keresztes Zoltán pszichológus. – A veszteség elfogadása bizonyos szintű lélektani érettséget követel. Ha ez nem adatik meg, a feldolgozás folyamata elakad. A szakítás velejárója a düh, ez a gyászfolyamat része is, ám ha a gyászmunka megtorpan ebben a fázisban, akkor az bosszúterhes reakciókhoz vezethet. A szakítás pszichológiailag egészséges menetébe beletartozhat néhány veszekedés, ordibálás, sírós beszélgetés. De ezután el kell fogadni, hogy a kapcsolat megszűnik. Az önértékelés átmeneti labilitása is normális, de a kegyetlen bosszú és a másik bűntudatának felébresztése semmi esetre sem.”

Gyerekkori sérelmek

Czapáry Veronika Anya kacag című első regényében szép katalógusát kapjuk a szerelmi tébolynak. A hősnő, Viktória napló formában számol be őrült szerelmi történeteiről. Többszörös függőségben szenved a drogoktól, a kényszeres bulizástól, a férfiaktól és a pszichológusától. Az aktuális párjában apát és menedéket keres, így eleve kudarcra van ítélve a kapcsolata, hiszen egyetlen férfi sem tudja pótolni az idillikus gyerekkort. Viktória gyakran üvöltözni kezd partnerével, ha kidobják, könyörög, megalázó játszmákba kerül, magyarázatokat követelő levelekkel árasztja el szerelmeit. „Abban a közegben, amelyben élek, a bohémnak tartott budapesti művésztársaságban nem ritkák a Viktóriához hasonló figurák – meséli Veronika. – Igen gyakran tapasztalom, hogy szinte alig változik a forgatókönyv, mindenki a saját csalódásait generálja újra és újra. Főszereplőm figuráján keresztül szerettem volna ábrázolni azokat a problémákat, amelyeket folyamatosan látok magam körül. A regényben a lányt szexuálisan molesztálja az apja, az édesanyját korán elveszíti, és sem a nevelőanyja, sem a tanárai nem segítik abban, hogy a traumáit feldolgozza. Meggyőződésem, hogy a régi, gyerekkori sérelmekre vezethetőek vissza az emberek későbbi párkapcsolati őrjöngései.”
Noha a regény nem önéletrajzi ihletésű, a szerzőhöz nem csupán a könyvén keresztül jutottam el. Veronika magánéletében is akadtak olyan helyzetek, amikor városszerte kicsit őrültnek tartották.
„Tíz évvel ezelőtt történt az első különös esetem. Pár hónappal egy szakításom után véletlenül összefutottam a volt szerelmemmel – avat be Veronika. – Ez egy lezáratlan ügy volt, és én végre meg akartam vele beszélni a kapcsolatunkat. Bűntudatom volt, mert én hagytam el. Ám ő ambivalensen reagált, hezitált, majd azt mondta, máskor hallgat meg, most nincs ideje. Az a gyanúm támadt, hogy az új barátnőjéhez megy, és követni kezdtem az utcán. Amikor hátranézett, elbújtam a kocsik mögött. Kiderült, hogy egy olyan lányhoz ment, akinek még én mutattam be annak idején, ettől még jobban kiborultam, becsöngettem, és láttam, amint felbontanak egy üveg bort. A vége az lett, hogy az exem elment, mi pedig kibeszéltük a lánnyal. Kiderült, őt is csak egy csini látványelemnek nézi a volt lovagom. Ettől megnyugodtam, de a mai napig meglep az időnként előbukkanó agresszióm, ami megoldhatatlan szerelmi szituációkban jön elő.
Volt egy barátom, akivel mindig akkor veszekedtünk, ha nem akartam lefeküdni vele az adott pillanatban. Hiába mondtam neki, hogy most nincs kedvem, majd másnap vagy később, őt ez nem érdekelte. Előfordult, hogy azzal zsarolt, elhagy, máskor meg hallgatással büntetett. Ő mindenáron győzni akart, bennem meg egyre nagyobb lett az ellenállás. Idegölő játszmák követték egymást. Eleinte tehetetlenségemben őt ütöttem meg, aztán úgy akartam neki bebizonyítani iránta érzett szerelmemet, hogy magamat vertem – például a fejemet a falba. De olyan is volt, hogy egy bevásárlóközpont előtt biciklilánccal betörtem a fejem. Üvöltöztünk egymással, a járókelők pedig csak néztek minket, hogy mit csinálunk. Azt mondta a párom, őrült vagyok. Kívülről tényleg elmeháborodottnak tűnhettem, de ez kizárólag egy kétségbeesett reakció volt arra, hogy értse meg, szeretem, ám kényszerrel semmi nem megy. Sosem viselkedtem így előtte, és azóta sem. Úgy érzem, ma már erősebb vagyok és okosabban tudok szeretni.”

Ágyról ágyra

Többen, akárcsak Veronika regénybeli alakja, Viktória, a szakítások és a fenyegetőzések után a féktelen bulizást választják, váltogatják az egyéjszakás partnereket. És ez így megy akár éveken át is, beleragadva ebbe a sehová nem vezető modellbe. Ha nem vagyunk képesek az egyedüllétre, kapcsolatról kapcsolatra fogunk bukdácsolni a lélektani érést is jelentő gyászfolyamat lebonyolítása nélkül. Ugyanúgy, mint Czapáry Veronika hősnője, aki retteg az egyedülléttől, mert számára ez egyenlő a „nem kellek senkinek” érzésével. A szakítás elviselésében fontos a stabil önértékelés, a belső biztonság. Minél labilisabb a belső világunk, annál jobban megtépáz minket a veszteség.
„A szakítás szeparációs szorongással jár – állítja a pszichológus –, előképe a gyerekkorból származik. Abból az időszakból, amikor még nagyon függünk a minket gondozó személyektől. Ekkor még a másik lélektani és fizikai távolodása komoly szorongást vált ki. Az anya távollétében átélt félelem mindenki számára ismerős, ezért kérdezi sok kisgyerek aggodalmasan: anya, mikor jössz haza?! Ám ha nem alakul ki irracionális függőség, le tudunk válni a szüleinkről, és megállunk a saját lábunkon is, akkor felnőve a szakítás sem fog akkora traumát okozni, hogy a veszteség miatt őrült reakciókra vetemedjünk.
A közhiedelemmel ellentétben a kutyaharapást szőrével elv nem vezet hosszú távú stabilitáshoz, boldog kapcsolathoz. Az adott lelkiállapotban nehéz elfogadni, hogy a szakítás élménye színesíti érzelmi életünket, fontos tanulságokkal is szolgál a jövőre nézve. Érzelmileg terhelhetőbbekké válunk, és gyarapszik az önismeretünk. Az indulatoktól vezérelt azonnali bosszúk, a gyors, szünetek nélküli partnerváltások azonban mindezektől megfosztanak minket.”