Apró, hófehér kezein vad és sötét futónövényként száguldanak az erek, kikerülve az öregség barna foltjait. Rezes göndör haja virágkoszorúként omlik vállára, orrát peckesen előretolja, okos zöld szemeivel pedig engem fürkész. Beszélgetünk, kacarászunk, gyomorfájásig nassolunk – ahogy tettük azt megannyi estén át. Ma azonban valami más. Nagymamám a takaró alá húzza mindig fagyos kezeimet, és simogatja őket, tekintete elárulja: valamit mondani akar, valami fontosat, utoljára. Mint nő a nőnek…
85 éves, testét hónapok óta eszelősen falja a rák – de csak belül, kívülről még mindig ugyanaz a büszke nő. Szóba jön a család, a gyerekek, a fiatalkor: hogyan ment hozzá szerelem nélkül egy jó emberhez, hogyan szült, hogyan vetélt el, hogyan nem kapott soha levegőt, hogyan menekült a regények színes birodalmába, hogyan volt képes nem kitörni a családnak nevezett szent intézményből, melynek összetartó ereje ő maga volt. Rám szegezi tekintetét, kémlel, értem-e, amit mond.
Aztán hirtelen szóba hoz egy férfit, egy festőt, akivel együtt merültek el a művészetek, az irodalom és a versek izgató világába. Hátradől, behunyja szemeit, arcát ellepik az emlékek, utazik. Nem tudom eldönteni, sír-e vagy nevet. Nézem ráncos arcát, nyakán az eret, ahogy még pulzál benne az élet; nézem remegő szemhéját, rózsaszín szájának mosolygós szegletét – és belém hasít a tudat, a szerelem nem a fiatalok privilégiuma. Nagymamámra házas, gyermekes asszonyként – édesapám és nagybátyám édesanyjaként – életében először rátalált a szerelem, amiről azon az éjszakán többet már nem bírt beszélni, de utolsó levélben ezeket írta nekem:
„Megállás nélkül utazunk, s visz bennünket életünk vonata, hajója, repülőgépe célok és akaratok szerint, de hord bennünket a kormányozhatatlan egyszemélyes csónak is; az álom, amelyben csak egyedül vagyunk, s nincs befolyásunk rá. Elragad bennünket a kötetlen gondolat: felfedezők unszolója, csábítója, amely mást ígér meg és mást ad – és elhagyott, kiürült színpadon, nézőközönség nélkül megtáncoltat bennünket a képzelet…
Január elejének csendes, téli alkonya, csak sejthető kékes varázsa vajon mit akarhat veled? Úgy érzed, nem akar tőled semmit, de ad; ad az ajándékozás fenséges fogalmában valamit, valami jót, amit nem lehet leírni, kimondani gyenge, alkalmatlan szavakkal, de amitől ott bent a lélek belsejében lesz valami lakályosabb, melegebb, könnyedébb. A szín érzéssé változik, a tetszés boldogsággá. Messziről jövő üzenetet hoz…
Harcol benned egy titkos, sejtelmes, édes mérgű érzés; másfelé húzza gondolataidat, úton állja minden otthonodra mutató szándékodat; és nem tudsz számot adni magadnak, hol vagy – mert kint nem állsz, sem bent. A kötés és szakítás gyáva érzése egyszerre fogott el, és dühös vagy magadra határozatlanságodért.
Válogatva dobálod el magadtól a valóságot és képzeleteidet. Itt az emlék, a múlt légiója köt gúzsba: reális tények, az otthon valósága láncol meglévő alapjaidhoz. Amott egy igaz társ ígérete és a víz zsarnoka cibálja lelkedet; ígér, érvel, okoskodik; csábít soha nem érzett örömökre: Próbáld meg! Egy óra talán… Annak odaadása megéri a bizonyosságot. Vajon igazán van-e annál jobb, mint ami eddig jutott neked?
Kíváncsi vagy? Értelmet keresel? A bűnnel való kacérkodás művészete volt és lesz mindig a legvonzóbb. Ebben az önkívületi állapotban is törvény a nem szabad! Korlátok vannak, melyeknek közelségét elérni nagyszerű, átlépésük azonban bukás. Még akkor is, ha üres órák füstbe ment vágyakkal volt osztályrészed. Maradsz!”
Beszélgetésünk és a levél soha többé nem került szóba, tudtam, egy titkot hagyott rám, amiről se az édesapám, se a nagyapám nem tudtak. Elmondta, leírta, mit szán nekem útravalóul, bennem hagyva a kételyt és a kérdést: Vajon megbánta, hogy így döntött?
|
A saját, nagymamámmal megesett történet után további szép életmeséket találtam Bronnie Ware – Életkönyv: Öt dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon című könyvében. |