A férfiszív is sebezhető

A veszteségekkel foglalkozó terapeuta Elárult férfiak klubja című új kötetében egy válástörténeten keresztül igyekszik felmutatni azt a számtalan nehézséget, amely az erősebbik nemet sújtja. Erről ugyanis keveset tudunk. Egy nő bármikor világgá kürtölheti a fájdalmát, sírhat, panaszkodhat, a férfiúi természettel viszont ellentétes mindez – ami persze nem jelenti azt, hogy nekik könnyebb. Sőt a könyv szerzője szerint rájuk – többek között emiatt is – sokkal nagyobb érzelmi teher hárul, mint a nőkre.

„A férfiak többsége nem tud, nem akar segítséget kérni – sem baráttól, sem szakembertől –, hanem maga próbál megbirkózni a helyzettel. Gyakran pótszerekhez nyúl – például alkoholhoz, vagy azonnal egy másik kapcsolattal próbál vigasztalódni. Ettől persze hosszú távon nem érzi jól magát, mert ugyanúgy cipeli tovább a válás terhét. Az érzelmeivel is nehezebben boldogul, mint a nők. Nem arra szocializálódott, hogy felismerje és analizálja az érzéseit, hanem logikusan, strukturáltan, konstruktívan akarja megoldani a problémákat” – mondja Singer Magdolna, majd hozzáteszi, hogy a gyermekelhelyezés miatt is merőben másképp éli meg a válást a két nem.

A férfi egyedül marad

Ő maga is kétszer elvált, és az első alkalommal két kicsi gyerekkel maradt magára. „Akkor úgy éreztem, hogy óriási hátrányban vagyok a férjemmel szemben, aki lógathatja a lábát, azt csinál, amit akar, oda megy, ahova kedve tartja, gond nélkül ismerkedhet. Eközben én két pici gyerekkel, pénz nélkül, bébiszitter nélkül, valóságos rabságként éltem meg a helyzetemet.

Később jöttem rá, hogy a gyerekek rengeteget segítettek abban, hogy elviseljem a fájdalmat. Volt kit megsimogatni, volt kivel törődni, nem maradtam egyedül. Ezzel szemben a férfi? Olyan, mintha az egész élete szétrobbanna: elveszíti a feleségét és a gyerekeit is – akkor is, ha ő dönt a válás mellett. Hiába van elege, hiába akar menekülni, ez mindenképpen veszteség számára – akár bevallja, akár nem.”

El kell gyászolni

Ami viszont közös a két nemben, hogy a válás mindkettejük számára egy gyászfolyamat, ami többnyire a szakítás utáni rövid eufóriát követően kezdődik el, és akár két-három évig is tarthat. Nem kevésbé fájdalmas ez a gyász, mint amikor egy haláleset miatt veszítjük el a szerettünket.

„A szakirodalom szerint a válást még nehezebb is feldolgozni, mert ilyenkor egy élő embert kell elgyászolni, akinek a megnyilvánulásai újabb és újabb fájdalmakat okozhatnak – állítja Singer Magdolna. – Minden rosszulesik tőle: ha jól van, az a baj, ha rosszul van, az a baj. Nem tud olyat lépni, hogy ne fájjon. A kötődés miatt tart olyan sokáig a gyászfolyamat. Lehet, hogy a kapcsolat már nagyon rossz, és a válás mindkettejüknek áldás, de a kötődés akkor is nehezen oldódik.”

A veszteséget azonban kitartó lelki munkával fel lehet dolgozni, és ha sikerül, felszabadulásérzés, szárnyalás, újjászületés lesz a jutalmunk. Így az új életünket már egy szinttel magasabbról indíthatjuk. Válását követően Singer Magdolna főhősének, Jánosnak is meg kellett birkóznia a feldolgozás nehézségeivel. Az alábbi részletben a férfi belső vívódásait tárta elénk a szerző.

Visszakapott szabadság

Hat hete történt. Mint aki bedrogozott, az lehet ilyen, bár még soha nem próbált ki semmilyen szert, szóval nem tudhatja. Csak bámulta a kitárt ajtajú üres szekrényt, tátongott benne a hiány, üzent valamit, igen, hogy nincs Anikó, legalábbis azt mondta, hogy nem jön vissza, vége.

Eleinte úgy hitte, nem is olyan nagy ügy. Már korábban is elképzelte a ritka veszekedéseik alkalmával, hogy Anikó bejelenti, elhagyja. Azt gondolta, megállna a szíve, de nem, végül nem állt meg, még csak nem is fájt. Furcsa volt a szekrény. Különös a ruhátlanság és a földre hullott sál is, ami ott maradt véletlenül: tekergett, mint egy kígyó, még szeme is volt, a minták közül bámult rá fénylőn, majd kacsintott egyet, hogy „na, mi van, öreg”. És ott állt a komód is, egy harisnya kandikált ki belőle, milyen rendetlen ez a nő, gondolta, itt hagyja neki a kacatjait. De hát, végül is mindegy, majd kihajítja.

Enni próbált, de csak a szájában forgatta a szendvicset, amit szokása szerint megrakott mindennel, mi égen, földön és levegőben elképzelhető, de az étel most mégis színtelen és szagtalan volt, mint a gázok egy része, ezen eltűnődött, ilyenekről tanít naponta az iskolában kémiatanárként, igen, készülnie kellene másnapra, hát persze.

Révetegen nézte a kenyérpirítót, ami olyan idegenné vált, mintha nem értené, hogy került oda. Érdekesek voltak a karcolások, mint a groteszk ábrák, különösek, rendkívül különösek… És a kancsó is olyan furcsa volt… Idegen tárgyak jelentek meg a konyhájában. Ő maga pedig nehézkessé vált, lelassult a mozgása.

Ez is milyen fura, gondolta akkor csodálkozva, mi van itt, minden olyan ködös, fátyol borult a lakásra, az agyára. Bámulta a plafont néhány óráig, aludnia kellett volna, másnap bemutatóóra várt rá a lányokkal, épp a tizenkettedikesekkel. Anikó elhagyott, az ilyesmi gyakran megesik, így van ez… Valami ilyesmit motyogott, mielőtt az álom sötétséggé változtatta a ködös homályt.

Aztán Anikó elszállíttatta az ülőgarnitúrát, jogosan, merthogy az övé volt, francia stílbútor, a szüleitől örökölte, ők meg a nagyszülőktől, rendben van. Csakhogy ez tudatosította Jánosban a visszavonhatatlanságot, a véglegességet.

Addig, amíg ez meg nem történt, az első álomszerű napok után még inkább csak felszabadultságot érzett: nem szólt rá senki, amiért nem tette a szennyesbe a fehérneműjét, hanem a széken gyűlt a kupac, és megszűntek a szótlanul töltött esték is. Kényelmes az élet feleség nélkül, állapította meg.

Elterpeszkedett a széles franciaágyon, szétdobálta a koszos zoknijait, és csak azért sem mosogatta el a hamutálat. Néhány hétig élvezte a facér élet minden előnyét, és fel nem tudta fogni, miért csinált Karesz akkora ügyet annak idején a válásából. Majdnem ráment a barátságuk, mert Karesz hónapokig másról sem tudott beszélni, csak a nejéről, akit ő hagyott el, azért, hogy utána véget nem érően rinyáljon, mert hiányzik neki az asszony, mert megbánta, és mert állandóan újabbnál újabb váratlan események dúlták fel a lelkét. Zűr volt a láthatás körül, a vagyonmegosztással, végül még egy új pasi is megjelent a színen, amitől Karesz végképp elviselhetetlenné vált. Mint akinek elmentek otthonról.

Csak a jóisten tudja, hogyan vészelte át a barátságuk azt az időszakot. Nála bezzeg szó sem volt semmiféle földindulásról, éppen ellenkezőleg, nagy volt a felszabadultság. Egészen addig, amíg Anikó el nem vitte a bútorokat. Ez azonban kifordította a sarkából a világát. Azóta csak lebegett, mint egy asztronauta a súlytalanság állapotában, és akárhogy keresgélt, nem talált egyetlen kiálló kis csücsköt sem, amibe belekapaszkodhatott volna.

„Lehet a kapcsolat már nagyon rossz, és a válás áldás, a kötődés akkor is nehezen oldódik.”

A nappaliban egyetlen fotel maradt, meg asztalnak egy felfordított vödör, amin épp elfér a hamutál és a sörösdoboz, már amiben még van valamennyi sör, mert az üreseknek ott az egész nappali. Élvezi a felfordulást, bár ha nem tenné, akkor sem lenne kedve, ereje rendet tartani.

Meglepetten jött rá, milyen illékony valami a rend, azelőtt sosem gondolta volna, hogy a fenntartása lankadatlan odafigyelést igényel. Anikó mindig rendet tartott, őutána is szakadatlan pakolt, és bár morgott néha, alapvetően nem csinált belőle akkora ügyet, úgyhogy soha nem derült volna ki, hogy mekkora készültséget jelent ez, ha Anikónak nem jut eszébe az a vakmerő gondolat, hogy véget vet a házasságuknak. Mert ez egy igazán vakmerő ötlet volt.

Jó, voltak gondjaik, de melyik házasságban nincsenek, és különben is, semmi komoly. János soha nem csalta meg Anikót, és meg mert volna rá esküdni, hogy a felesége sem hűtlenkedett. Összetartoztak, megszokták egymást. Hosszú távú terveik voltak. Vonzotta őket a vidéki élet, legalábbis egy kert. Építkezni akartak, igaz, legfőképpen a gyerekek miatt, akik ez idáig nem érkeztek meg, és most már nem is fognak, soha. Soha, soha.

János hangosan, artikulálva többször is kimondja a soha szót. Forgatja a szájában, mint valami nyúlós rántott sajtot, hátha a kérődzés az agysejtjeire is hat, de nem sikerül felfognia az értelmét. A soha valami olyasmi lehet, mint a végtelen, gondolja végül. Igen, azt sem képes felfogni az emberi elme, épp ahogy ezt sem. Kiköp egy hegyeset, most ezt is megteheti, legalább ez legyen az övé, ha már Anikó nincs. Azt reméli, hogy a nyálával együtt kiköpte a soha szót is, és akkor talán még bármi lehet.