Szabadítsd fel a lelked!

A nyugati tudomány felfedezései nagyban alátámasztják a spirituális fejlődés és a személy tudatra ébredésének alapvető igazságait. A tudomány feltárta, miképpen formálódik az energia atomokká, amelyek molekulákba rendeződnek, és végül megalkotják az egész ismert univerzumot. Ugyanez érvényes a lelkünkre is. A lélek történései ugyanúgy az energiamezők törvényein alapulnak. Ezeknek a mezőknek a mozgása hozza létre mentális és érzelmi viselkedésformáinkat, rejtett hajlamainkat, vágyainkat és ösztönös reakcióinkat. Hívhatod bárminek ezt a belső energiamezőt – csínek, saktinak vagy spirituális léleknek –, ez az az éltető energia, amely egy sajátságos rendszer szabályainak engedelmeskedve átáramlik a lényeden.

Evolúciós átalakulás

Ha közelebbről megvizsgálod ezt az energiarendszert önmagadban vagy akár más fajokban, nem nehéz észrevenni, hogy mind közül a legerőteljesebb energiafolyam az életösztön. Az evolúció évmilliói során, a legprimitívebb életformáktól a legbonyolultabbakig, a létet mindig is az életben maradásért folytatott mindennapos küzdelem, az önvédelem vágya határozta meg. Magasan fejlett, együttműködésen alapuló társadalmi struktúránk kialakulása során ez az életösztön számtalan fejlődési szakaszon ment át. Ma már sokunknak nem kell naponta megküzdenünk az élelemért, az ivóvízért, a ruházatért vagy azért, hogy fedél legyen a fejünk fölött; életveszélyes fizikai fenyegetéssel sem kell szembenéznünk. Az önvédelmi energiák ezért átalakultak: az egyént immár nem elsősorban a testi létét fenyegető veszélyek, hanem inkább a lelkét romboló hatások ellen igyekeznek megvédeni. Ma már naponta tapasztaljuk, hogy inkább az önképünket kell óvnunk, mint a testünket. Legnagyobb küzdelmeinkben nem külső fenyegetéssel, hanem belső félelmeinkkel, bizonytalanságunkkal és önsorsrontó magatartásmintáinkkal kell farkasszemet néznünk.

Ösztönös önvédelem

Ettől persze az alapvető ösztönök megmaradtak: minket is ugyanazok az impulzusok késztetnek megfutamodásra, mint egy őzet. Tegyük fel, hogy valaki felemeli a hangját, vagy egy kínos témát hoz szóba. Ezek a körülmények cseppet sem fenyegetőek a szó fizikai értelmében, a szívverésed mégis felgyorsul egy kicsit. Pontosan ez történik az őzzel is, amikor váratlanul meghall egy hangot. Neki is szaporábban kezd verni a szíve, és vagy megdermed, vagy elfut. De az embert nem ilyen típusú félelmek késztetik megfutamodásra. A mi igazi riadalmat keltő félelmeink sokkal inkább a mélyről jövő, személyiségünket fenyegető félelmek. Mivel a társadalmi konvenciók miatt furcsa lenne, ha – mint egy őz – nekiiramodnál, és az erdő mélyén keresnél biztos menedéket, te a lelkedben bújsz el. Visszavonulsz, a felvonóhidat felhúzod, és összekuporodsz önvédelmi pajzsod mögött. Csakhogy ezzel sajnos az energiaközpontjaidat is lezárod. Lehet, hogy nem is tudod, hogy vannak energiaközpontjaid, pedig szorgosan zárogatod őket már óvodáskorod óta. Nagy gyakorlatra tettél szert abban, hogy miként csukd be a szíved, és vedd elő a lelki védőpajzsodat. Pontosan tudod, miként zárd el az energiaközpontokat, nehogy nyitva felejtett befogadókészséged vagy érzékenységed nyílásain át beléd hatoljanak a félelmet keltő energiák. Amikor így bezárulsz, és védelmi sáncaid mögé vonulsz, tulajdonképpen egy védőburkot borítasz a leggyengébb pontodra. Ez az a pont, amelyik védelemért kiált, noha semmi fizikai támadás nem érte. Ilyenkor az egódat, az önképedet védelmezed. Lehet, hogy a kérdéses helyzet semmiféle fizikai veszéllyel nem fenyeget, neked mégis zavart, félelmet, bizonytalanságot és más érzelmi problémákat okoz. Így hát feltámad benned az önvédelmi ösztön.

Hiperérzékeny psziché

Ezzel csak az a baj, hogy lényednek az a része, amelyik ilyenkor megzavarodik, tökéletesen elveszítette a józan mértéket. Annyira túlérzékennyé vált, hogy a legjelentéktelenebb apróságtól is megkongatja a vészharangot. Miközben egy olyan bolygón élsz, amely őrült iramban forog a világűr közepén, apró fogyatékosságokon akadsz fenn, és azon rágódsz, hogy valaki megkarcolta a kocsidat, vagy hogy véletlenül böffentettél egyet mások előtt. Ez egészségtelen. Ha a tested volna ilyen túlérzékeny, azt gondolnád, megbetegedtél, de a társadalmi konvenció normálisnak tartja az ilyen eltúlzott lelki reakciót. Mivel többségünknek nem kell aggódnia a betevője, a meleg ruhája vagy a lakhatása miatt, így hát megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy helyette a nadrágunkon esett folt miatt agonizálunk, vagy éppenséggel azon, hogy túl harsányan nevettünk, esetleg mondtunk valami oda nem illőt. Mivel kifejlődött bennünk ez a hiperérzékeny psziché, energiáinkat állandóan arra használjuk, hogy védőburkot létrehozva körülötte védjük magunkat. Pedig ez a folyamat csak elrejti a problémáinkat; orvosságot rájuk nem kínál. Ezzel magunkba zárjuk a betegséget, és az állapotunk csak egyre rosszabbodik.

Elapadt életkedv

Fejlődésed során egyszer majd megérted, hogy ha folyton védekezel, akkor sosem lehetsz szabad. Ez ilyen egyszerű. Mivel megijedtél, magadra zártad a házat, és még a redőnyöket is lehúztad, most sötét van odabenn, és hiába szeretnél a fényben fürdeni, nem lehet. Egyszerűen nem megy. Ha bezárulsz, és védelmezed magad, akkor ezt a rémült, elbizonytalanodott személyt a szíved mélyére száműzöd. Így pedig sohasem válhatsz szabaddá. Amikor aztán tökélyre fejlesztetted az önvédelmet, a fejlődésed is teljesen megáll. Minden megrögzött szokásod, egész gondolkodásmódod változatlan marad. Az élet stagnál, amikor valaki az elraktározott problémáit védi. Ilyenkor olyasmiket mondunk, hogy „Tudod, erről talán bölcsebb, ha nem beszélünk apád előtt”. Hirtelen mindenféle szabály kerül elő, hogy mi mindent nem szabad tenni a külvilágban, nehogy zűrzavart okozzon odabent. Ebben az életstílusban nem sok helye van a spontán örömnek, a lelkesedésnek vagy az életigenlésnek. A legtöbb ember napról napra él, óvatosan, nehogy valami nagyon félremenjen. Aztán a nap végén, ha valaki megkérdezi, hogy telt a napja, a normális válasz valami olyasmi lesz, hogy tűrhetően vagy elviselhetően. Mit mond ez neked az illető életfelfogásáról? Azt, hogy az egész életet fenyegetésként éli meg. Ebben a felfogásban az a jó nap, amit az ember ép bőrrel megúszott. Minél tovább élsz így, annál jobban bezárkózol.

A szabadságod ára

Ha valóban lelki fejlődésre vágysz, akkor ennek épp az ellenkezőjét kell tenned. Az igazi spirituális fejlődésnek az a záloga, hogy csak egyvalaki legyen odabent. Nem lehet ott egy rémült rész, meg egy másik, aki megvédi a félőst. A részeknek egyetlen egészet kell alkotniuk. Ha nincs többé nemkívánatos rész, az elme sem bomlik tudatos és tudat alatti részre. Minden, amit odabent látsz, az, aminek látod. És az nem te vagy, hanem valami, amit látsz. Nincs odabent más, csak a tiszta energia, a gondolatok és érzelmek hullámai, és van a tudat, ami ezt érzékeli. Te vagy csak, és ez a „te” a lélek táncát figyeli. A tudatosságnak ezt a fokát csak úgy érheted el, ha egész lelkedet kitárod. Minden egyes aprócska, elszigetelt, mikronméretű porcikáját kitárod a fénynek. Most még rengeteg apróra tört emlékcserép van benned. Ha szabaddá akarsz válni, akkor mindahánynak elő kell bukkannia, tudatosságod fényében megfürdenie, hogy aztán elengedhesd őket. De ha bezárkózol, akkor erre sosem fog sor kerülni. Hiszen gondolj csak vissza, éppen azért zárkóztál be, hogy lelked érzékeny részeit sose tedd ki semminek. Ugye érted, hogy bármekkora fájdalommal járjon is ez a kitárulkozás, rá kell szánnod magad, mert ez az ára a szabadságodnak. Ha majd nem akarsz már azonosulni lelkednek azzal a részével, ami millió cserépdarabra tört, akkor készen állsz a gyarapodásra.

Ne védd magad többé!

Legelőször is figyeld meg ezt az örökös védekezőhajlamot. Mély, ösztönös késztetés ez, amely különösen a gyenge pontjaidat igyekszik körbezárni. De hamar rá fogsz jönni, hogy a bezárkózás hatalmas energiát emészt fel. Ha bezárulsz, még arra is ügyelned kell, hogy amit védeni próbálsz, ne legyen kitéve később sem semminek. Ez a feladat aztán egész életedet végigkíséri. A másik lehetőség az, hogy tudatossá válsz, és egyszerűen megfigyeled lelkednek azt a részét, amely örökösen védeni akarja önmagát. És akkor meglepheted magad a legnagyobb ajándékkal: azzal, hogy elhatározod, nem véded többé. Ehelyett inkább megszabadulsz tőle. Kezdd azzal, hogy megfigyeled az életet, a rengeteg embert és helyzetet, akik vagy amik nap mint nap megérintik a lelkedet. Számold meg: hányszor próbálod védelmezni valamelyik gyenge pontodat? Úgy érzed, mintha az egész világ éppen azon át akarna a torkodnak esni. Akárhová mész, mindig akad valaki, akinek mintha egyetlen célja lenne a világon: hogy téged megzavarjon vagy felbosszantson. És miért nem hagyod nekik? Ha nincs szükséged a gyenge pontodra, akkor minek oltalmazod?

A fejlődés útján

Ha lemondasz lelked oltalmazásáról, akkor a felszabadulást kapod jutalmul. Úgy járhatsz kelhetsz a világban, hogy semmilyen probléma nem gyötör, csak élvezed az életet és várod a következő élményt. Sikerült megszabadulnod a rémült részedtől, ezért aztán nincs miért aggódni, hogy fájdalom ér, vagy megzavarják a lelki békédet. Soha többé nem kell hallgatnod a belső hangot, a „jaj, mit fognak gondolni rólam?” meg az „édes Istenem, bárcsak ne mondtam volna ezt! Olyan ostobán hangzott” típusú sopánkodásával. Egyszerűen csak teszed a dolgod, és teljes lényedet átadod a történéseknek, ahelyett hogy személyes érzékenységed venné át az uralmat fölötted. Ha sikerült elhatároznod, hogy megszabadulsz attól a rémült kis figurától ott a bensődben, rá fogsz jönni, hogy van egy világos határmezsgye, amelyet átlépve megindul a fejlődésed. A spirituális növekedés erről a pontról szól; ahol megérzed az energiaszint belső változását. Például valaki mond neked valamit, és hirtelen furcsa változást észlelsz a belső energiádban. A tulajdonképpeni érzés olyan, mintha összeszorulna a gyomrod. Ez az a jel, amiből megtudod: eljött az ideje a spirituális fejlődésnek. Most ne védekezz, hiszen nincs szükséged arra a részedre, amit megvédenél. Ha pedig nem kell, akkor ereszd el.