Levendulaszín. Ha halvány sminkként keretezi mogyoróbarna szemem, elégedetten bólintok. Azonban a pasztellárnyalatot nem a púder szemcséinek, hanem tűk és apró bemetszések nyomának köszönhettem. Lekerült a gézlap, már nem fedte jótékonyan a kékeslila duzzanatokat. „Néhány nap, és tökéletesen ki lesz békülve az eredménnyel” – biztatott az orvos, bár magamtól is tisztában voltam a menetrenddel. Hiszen csak egy szemhéjplasztika, és hány hasonló beavatkozást őrzött már a testem! Érzem, ahogy a toll hegye végigfut bőrömön, feltérképezve a szikék útját. Kezdetben még összerándultam az érintésétől, jaj, biztosan erre vágyom? A gondolataimban mindenképp, ám ártatlan sejtjeim rémülten menekülnének. Hiába, nem hallgatok rájuk, érzem a szúrást, a szétáradó zsibbadást… Majd a fájdalom, de szenvedés helyett mámoros várakozással tűröm. Tudom, hamarosan porrá foszlik, csakúgy, mint az árulkodó hegek, és az újjászületett Angéla néz rám vissza a tükörből. Aki néhány napja még bosszúsan simította az apró görbületet, most ragyog, hogy kifogástalanná szabták orrának ívét. Aki végre eldobhatja a formás feneket varázsoló fehérneműt, a csábos dekoltázst ígérő melltartókat. Miért hordaná, ha épp úgy emelkednek-süllyednek a domborulatok, ahogy a műtét előtt megálmodta?
Az idő fogságában
Most végre a szemem sarkából indult apró redők sem emlékeztetnek legnagyobb ellenségemre. A naptárra, mely születésem óta ötvenháromszor adta át helyét újabb társának. Épp ennyi karácsonyfa ontotta illatát és vetkőzött kopaszra, ennyi muskátli bontotta piros fejét, és dobta el száradt szirmait. Vad irigység tombolt bennem, miért vagytok ti különbek, természetdarabkák?
A ti hervadásotokba nem vegyül szomorúság, hisz tudjátok, újrakezdhetitek. A színtelen ismét harsogó lesz, aszottból üde, megfáradtból élettel teli.
Csak engem fon körbe a véglegesség súlyos köteléke, egyre szorosabban, évről évre. Hallom a józan intést: „Miért aggódsz, hiszen fiatal vagy még…” Igen, ez a „még”. Meddig él a szó, mikor oszlik köddé?
Egyszer csak utolér a meglepett kiáltás: „Nahát, milyen jól nézel ki, édesem!” Mögötte ott a kimondatlan folytatás: ennyi évesen… Aztán az eladókislány óvatosan átterel a szolid kosztümök és komor színű sálak felé a butikban, ha meggondolatlanul elindulok a tarka holmik irányába. A buszon a srácok már nem a feszülő szoknyában végződő combokat pásztázzák, hanem kelletlenül motyogják: nem tetszik leülni? Ó, nem adhatom meg magam némán beletörődve!
| Az idővel nem lehet versenyre kelni „Sok emberre jellemző, hogy nem tud és nem is akar megbékülni az öregedés folyamatával. Ennek egy teljesen egyszerű és érthető oka van: félünk az elmúlástól – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Minden megjelenő ránc, minden, a korral együtt járó »normális« testi változás arra fi – gyelmeztet minket, hogy az idő kereke előregördül. Az, akinek egészséges az önbecsülése, és tudja, honnan hová tart, könnyebben néz szembe az élet mulandóságával. Teljes életet élni nem könnyű, a belső tartalom és egyensúly igényének már gyermekkorban ki kell alakulnia. Persze minden életszakaszban kellenek olyan célok, amelyek elérése fenntartja az »érdemes élni« érzést és a pozitív önértékelést. Akinek csupán a külső és a külvilág megítélése jelenti a megerősítést, az nehezebb helyzetben van. Az idővel nem lehet és nem is szabad versenyre kelni. Mindennap jegyezzünk fel legalább öt pozitívumot, amelyet megéltünk, akár magunk, akár mások által. Higgyük el, hogy a »jaj, de jól nézel ki!« kijelentés helyett sokkal jobb azt hallani: »Jaj, de jó veled együtt lenni!«” |
Megszállott karbantartás
A konyhaszekrényhez léptem, majdnem megfeledkeztem a reggeli szertartásról. Kapszulák, oldatok titkos erejét őrzik a polcok, adagolok, és nyelem őket sorban, dacolva szabad gyökökkel és sejthalállal. Megkönnyebbült sóhaj, újabb gátakat emeltem a hanyatlás elé. „Néhány napig semmi megerőltetés!” – figyelmeztetett az orvos, és nem kockáztathattam, hogy veszélybe kerüljön megfiatalodott szemkörnyékem. Kénytelen leszek haszontalan órákra pazarolni a szabadnapot, holott vár a nappaliban a has-láb-popsi DVD. Talán nem fog gonosz zsírpárna rakódni a derekam köré, ha ezen a héten kihagyom az edzésprogramot. – Harmincnégy fok van, Angéla, ma is a fi tneszterembe mész? – ámultak a kolléganőim a kozmetikaszalonban, ha nyár derekán is sporttáskával a vállamon indultam hazafelé. – Naná, csak a puhány csajok hevernek otthon a rolók mögött! Különben is, melegben hatékony igazán az edzés. Ráadásul a méregtelenítő folyamatok… – Jó, jó, el ne magyarázd! – állítottak le sietve. Ismerték megszállott kísérleteimet, és tudták, feleslegesen próbálnának lebeszélni legújabb ötleteimről.
„Átlépte az egészséges határt az öregedés jeleitől való makacs félelmem.”
Különbözni mindenáron
Önmagam előtt is titkoltam, hogy átlépte az egészséges határt az öregedés jeleitől való makacs félelmem. Minden nő arra vágyik, hogy megállíthassa az időt, üdén feszülő bőre kortalanságot sugalljon – nyugtattam magam. Természetes, hogy kifogyhatatlan energiát ígérő tablettákat nyelek, és behálóznak a legújabb csodakezelések. Hogy engem ezerszer erősebben, mint másokat? Ezt boldogan vettem tudomásul, ők legalább hátul kullognak a versenyben, míg én elégedett mosollyal kerekedem felül. Észre sem vettem, hogyan válhat ez a mosoly összeszorított szájjal vívott küzdelemmé. Amikor az eredmény jóleső megkönnyebbülés helyett újabb cél felé sodor, beszippant az örvénye, elragadva a hétköznapok apró örömeitől. Álnokul egyre azt súgja fülembe, el ne hagyd magad, Angéla, nehogy beolvadj a fakó egyformaságba.
Te különb vagy, más, mint a gyenge milliók. A nők, akik a bővülő ruhaméretet mentegetőző legyintéssel kísérik, persze, a korral jönnek a kilók… És a gödrök és lyukacskák a combokon, nem baj, a praktikus strandkendő majd elfedi. Ha a szaporodó ráncok mégsem élik túl a hűséget, és párjuk hátat fordít egy bársonyos huszonévesért, ők megadóan adják fel a társkereső hirdetést: teltkarcsú, fiatalos, elvált hölgy várja válaszod. Most egyszerre fiatalos, persze, a betűk elbírják a valótlan vágyakat.
Fiatalságra programozva
Nem, én nem várom meg, míg hiába forgatnám vissza az éveket. Ne vigasztaljon senki, Túllépek a kicsinyes közhelyeken, így döntöttem, elszántan, szabadon. Valóban ez az igazi szabadság, felrúgni kimondatlan ősi törvényeit az életnek? Sokáig nem láttam, holott ott táncolt a szemem előtt: ezerszer inkább rabságot jelent, vergődöm a hálójában ahelyett, hogy bátran úsztatnám magam az idő folyóján. A halványkék tégely volt a kezdet a bőrvédő krémmel? Az algakivonatot rejtő kapszulák, melyekről a hirdetés azt ígérte, nyomban újjáépítik a sejteket? Az első feszesítő injekció vagy a kollagénampulla? Ó, ez csak a felszín, a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak. Nem a tükörben kell kutatnom, legalábbis nem abban, amelyik a fürdőszoba falán terpeszkedik. Sokkal inkább a pasztellrózsaszín szobácskában, melynek falait festett felhők díszítették. Itt csodálkoztam rá először a világra, kíváncsi örömmel fogadva minden új napot. Még nem sejtettem, hogy lesben állnak az apró jelek, elejtett szavak és útnak induló mozdulatok: Vigyázz, kis Angéla, vastag tintával írjuk a sorsod! Követned kell, hajt majd a tüze, de egyben feléget. Mintha már a születésem pillanatában csuklómra került kis karszalagon is az állt volna: „Fiatalságra ítélve.”
A részletet Galgóczi Dóra Fiatalságra ítélve című könyvéből válogattuk. (Corvina Kiadó)
|
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted. |