“Én nem vagyok olyan” – mondom apámnak, amikor a telefonfüggőségről esik szó az ebédlőasztalnál. “De olyan vagy!” – hangzik a válasz, amin kicsit még meg is sértődök. Mondom neki, apám, pont én vagyok az, aki próbálom nyomni a többieknek, hogy csak egy picit tegyék félre azt a szuper okos telefonjukat. Sose felejtem el, amikor egy közös szülinapi vacsorán felvetettem, hogy mi lenne, ha a vacsora alatt senki nem nyúlna a telefonjához, mennyire lehurrogtak.
De a lényeg, hogy van egy jó kis alkalmazás, a Cheky, ami megmutatja – ha akarod, ha nem –, hányszor csekkoltad a telefonodat egy nap. Ez az, gondoltam magamban, erre van szükségem, hogy bizonyítsam, kicsit magamnak is, hogy nem vagyok annyira elvetemült. Megkértem a húgomat, aki éppen kisgyerekes anyuka, és az unokatesómat, aki egyetemista, hogy töltsék le ők is, hogy tudjuk nézni együtt a számokat.
Előre adtam magamnak egy kis felmentést, hiszen újságíró vagyok, vagyis muszáj néznem, mi a helyzet a világban. Azt hittem, majd hétvégén nem lesz olyan súlyos a helyzet, hiszen hétvége, együtt a család és minden ilyesmi.
A szörnyű tanulságok
1. A húgom, aki otthon van az édes babájával 13-szor nézte meg a telefonját egy nap. Tizenháromszor, amikor én már 103-nál tartottam.
2. Előző nap majdnem 180-at értem el.
3. Arra vártam, hogy majd az nyugtat meg, hogy az egyetemista unokahúgomnak sokkal-sokkal több lesz. Ő is erre számított.
4. Hát, nem lett sokkal több neki sem. Talán 20-szal.
Szóval most már nemcsak telefonfüggő vagyok, hanem Cheky-függő is. Egyelőre ott tartok, hogy elgondolkodom, most akkor mi legyen…
Befejezésül pedig ideillik ez a jó kis film, ami pont az okostelefonok uralta világ kiüresedését mutatja be. A végére megsajnálod Kirsten Dunstot.
