Az egész történet úgy kezdődött, hogy még valamikor márciusban jelentkezett 6 fős kis csapatunk a nagy közszolgálati tévé kicsi, kedves műveltségi vetélkedőjébe. Kiválasztottak minket egy castingon, majd jött a kisfilmünk forgatása, csupa izgalom, ismeretlen-érdekes dolog.
A műsor felvétele előtti készülődés és maga a vetélkedő forgatása is valami újat jelentett számunkra, fodrász-sminkes, tévés közeg, majd a stúdió, amit korábban csak nézőként otthon, péntek esténként a televízióban láttunk… képzelhetitek, hová szökött fel a pulzus a reflektorok, kamerák tüzében. Szűkebb közönség a stúdióban, de akár egy ország a képernyők másik oldalán. Kemény teszt volt, ugyanakkor jó móka. Egy aranyos csapatépítő program. “A” verzióként egy rakat pénzzel mehetsz haza, a “B” verzió azonban, hogy lebőgsz az ismerőseid, barátaid vagy akár a fél ország előtt. Csapatkapitányként ez a teher elsősorban engem nyomasztott, ennek ellenére utólag is azt kell mondjam, megérte, és mennénk újra.
A műsorban bízniuk kellett bennem a csapattársaimnak, ahhoz, hogy egy álmunk teljesülhessen. New York volt az álom és a híres-neves NY Marathon. Oda eljutni, erre a megmérettetésre felkészülni, ha megnyerjük a játékot. Nem is tudom, akartam-e igazán…
A nagy álmot (Almát), New Yorkot végül nem nyertük meg. Corvin János édesanyjának nevén csúszott el a döntő, ma már ha álmomból felkeltenek, akkor is meg tudom mondani.
Nyertünk azonban egy csomó pénzt. Annyit, amennyiből már futotta egy külföldi versenyre. Nem kell az USA-ig menni, itt a csodás Olaszország, október, Rómeó és Júlia. Lehet maratont, félmaratont futni…. együtt lenni ismét picit, újra egy csapatként helytállni. Hát hajrá!
A szervezés viszonylag gyorsan és egyszerűen ment. Alig vártuk, hogy indulhassunk, azt hiszem, mind a hatan nagyon vártuk már ezt a közös bulit. Végül október 3-án, péntek hajnalban autóba szálltunk…
A veronai kalandokról a FutAnyu blogon olvashatsz!
