A szomszédot úgy örököltük. Még a házunk előző tulajdonosa idejében költözött ide, és rövid idő alatt sikerült a környéken mindenkivel mély és őszinte rosszviszonyt kialakítania. H. szociális érzékenysége ugyanis hagy némi kívánnivalót maga után. Mondok pár példát.
A mi környékünkön szellősen állnak a házak, és több itt a nyaraló, mint a “normális” családi ház. Többségük ezért az év nagyobbik részében lakatlan. H-t viszont – aki egy külföldről hazatelepült hazánkfia és igen takarékos ember – zavarhatta, hogy kihasználatlanul ácsorognak a házak, és szomszédként személyes felelősségének érezte, hogy a “gazdátlan” vagyont ne engedje leromlani. El is kezdte hasznosítani a környékbeli ingatlanokat. Az egyik szomszédja garázsbejáróját parkolóvá és hulladéktárolóvá alakította, a másik kertjéből az öntözővizet vezette át magához egy ügyes csőrendszerrel, a harmadiknál pedig a gyümölcsfák termését takarította be gondosan. De szorított egy kis helyet az udvarában mások tűzifájának, sarjadó dísznövényeinek, kint felejtett kerti szerszámainak is. H ezzel akaratán kívül egy erős, összetartó közösséget kovácsolt a szomszédságból, amelynek tagjai kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy H egy piszok kis tolvaj. Mire új lakóként mi megérkeztünk a szomszédságába, gyakorlatilag már senki sem állt vele szóba – legfeljebb a bíróságon.
A mi házunk régi tulajdonosa figyelmeztetett is, hogy tartsuk tőle a távolságot, ha jót akarunk. (Megjegyzem, ez csak az adásvétel aláírása után jutott eszébe.) Mi pedig, megfogadva a tanácsot és engedve a közhangulatnak, be sem mutatkoztunk H-nak és nem is köszöntünk neki. Hat hónapon át egyszer sem. Se a férjem, se én. Egyszóval tényleg örököltük ezt a szomszédot, pontosabban a vele való rossz viszonyt. Úgy tekintettünk rá, mint a mi gyönyörű, virágillatú életterünk egyetlen rút és levakarhatatlan foltjára, mint a nehezen megszerzett ingatlanunk alattomos, értékcsökkentő tényezőjére. Arrogánsan fordítottuk el a fejünket, ha megláttuk, és közben igyekeztünk észrevétlenül elfojtani magunkban egy kényelmetlenül fészkelődő érzést is. Valahol legbelül ugyanis szégyelltük, hogy ilyen mérhetetlenül bunkón viselkedünk valakivel, aki tulajdonképpen nem is ártott nekünk.
Idén februárban aztán fordulat állt be. A farsangi szezonban több mulatságon is részt vettünk, hogy kicsit szórakozzunk, és mivel még újak vagyunk a városban, barátkozni, ismerkedni is szerettünk volna. Egyszer egy idősebb házaspár mellett volt az asztalunk, akikről kiderült, hogy régi vágású, helyi polgárként sokat tudnak a település lakóiról. H úrnak még a nagyapját is személyesen ismerték, és kifejezetten decens férfinak írták le. Mi több, még H-ról is jó véleménnyel voltak, és azt mondták, hogy mielőtt külföldre ment 25 évvel ezelőtt, “ez egy finom, megbízható, és jó képességű fiatalember volt”. És ma is az lehetne, “ha nem történik az a szörnyű baleset”. H urat ugyanis elgázolta egy taxi Berlinben. Súlyos fejsérülésébe majdnem bele is halt, és olyan agykárosodást szenvedett, amitől megváltozott a személyisége, viselkedése is. Leszázalékolták, munkát vállalni nem tudott, és állandó ápolásra szorult. Így hát hazaköltözött feleségével, mert a német rokkantnyugdíjból itt jobban ki tudtak jönni. Szóval ezért olyan szomorú és megviselt az egyébként fiatal H-né – világosodtam meg hirtelen. És roppant kényelmetlenül kezdtem érezni magam, hiszen neki ugyanúgy hátat fordítottunk, mint a férjének.
Sokat tépelődtünk és szégyenkeztünk a dolog miatt a férjemmel. Igaz, hogy H problémás eset és bajt hozhat ránk is, de talán mégsem ő tehet erről. Talán a lelke ép és a szándékai jók, csak az agya dolgozik hibásan. Talán nem is érti, miért fordulnak el tőle, és csak annyit lát az egészből, hogy őt igazságtalanul kiközösítik. Ez nagyon fájhat neki. A felesége érzéseit pedig jobb, ha nem is említjük.
Komoly lépésre szántuk el hát magunkat az elmúlt napokban, és úgy döntöttünk, enyhítünk ezen a fagyos viszonyon, amint lehet. Nem kellett sokat várni: a reggel munkába indulva megpillantottam H feleségét a kerítésünk mellet, amint az ágyásait rendezgette. Pár méterre volt tőlem, és úgy elmerült a munkában, és nem hallotta meg, ahogy az kulccsal zörgök a zárban – vagy csak úgy tett.
Vettem egy nagy levegőt és megszólítottam: jó napot! A nő meghökkenve kiegyenesedik, arcára előbb a döbbenet, majd a gyanakvás ül ki. Végül félénken megszólal: guten Tag! (Úristen, ez német…) Zavaromban nyökögni kezdek: mein Name ist Angela… öööö… ich bin…öööö… (segítség!!!) Próbálom régi nyelvtudásom morzsáit összekaparni, de a rutin miatt angolul buknak ki a szavak a számon. Kein problem, I speak english – mondja.
Heikének hívják. Szépek a tulipánjai. Én is szeretnék ilyen szép tulipánokat, mondom neki, de nem tudom, hogy kell bánni velük. Nem baj, ő megmutatja. Ha majd elvirágoztak, kivesz nekem hagymákat, neki már úgy is túlszaporodtak. (Vörösen izzik az arcom.) Megköszönöm, aztán ostobán szabadkozni kezdek, amiért eddig elmaradt a bemutatkozás. Semmi baj, ők sem barátkoznak könnyen, évek óta nem járnak el sehova otthonról. Mi is csak ritkán mozdulunk ki a férjemmel. Mit szólna, ha összejönnénk vasárnap egy ebédre nálunk? (Lieber Gott, tényleg ezt mondtam??)
Heike szeme kikerekedik. 10 másodperc csend. Ez nagyon kedves ötlet. Nem is tudom… Péter meg én… szóval… A földre pillant, és a szája sarkát harapdálja. Majd hirtelen felemeli a fejét és mosolyog. Örömmel elfogadják a meghívást. (Te akartad… tessék!) Akkor vasárnap, 1 óra körül, jó? Jó! Viszlát. Viszlát.
Sarkon fordulok sietve, mert késésben vagyok. (Angi, neked elment az eszed…) Hirtelen még megüti a fülemet, amit Heike utánam kiabál: Örülök, hogy megismertem! Már nem látom őt, csak hallom a hangját. Vidáman csendült.
Heike hangját még sokáig fel tudtam idézni aznap. Jól esett felidézni. Öröm és várakozás volt benne, és egyébként is egészen másmilyen volt az egész nő, mint amilyennek korábban gondoltam. Lehet, hogy H is ilyen meglepetés lesz? Majd meglátjuk. Mindenesetre várom a hétvégi ebédet. Egyszerű, könnyű, barátságos ételt készítek, és rogyásig rakom meg az asztalt, amúgy magyarosan. Mondjuk… lecsó? Igen, azt hiszem, azzal sikerülhetne egy kellemetlen szomszédságot is barátsággá változtatnunk. Kell még egy kis bor is. Fröccs a teraszon! Menni fog. Jó lesz.