Az aszály sújtotta indiai falvakban évente akár 8 hónapon keresztül is szükség lehet arra, hogy a család valamelyik tagja mindennap elgyalogoljon a több kilométerre lévő vízforrásokhoz, és onnan hordja a vizet. Nem ritka, hogy a családfő ezt azzal oldja meg, hogy az első felesége mellé egy második vagy akár harmadik feleséget is szerez, akinek onnantól kezdve az a dolga, hogy naphosszat vizet hordjon. A jogai és a kötelességei nem egyeznek meg az első feleségével. A férj ugyanis kizárólag az első feleséggel osztja meg az ágyát, az ő dolga a gyermekszülés, a főzés és a tehenek fejése is. A vízhordó feleség ellenben kizárólag vizet hord, és nem részesül a családi javakból sem.
Vízhordó feleséget találni nem egyszerű dolog, hiszen ezt a szerepet a nők nem szívesen vállalják. Épp ezért általában özvegyekből, illetve olyan asszonyokból lesznek vízhordó feleségek, akiket ez első férjük elhagyott.
Az életük rendkívül kemény, ami az egészségi állapotukon és a külsejükön is meglátszik: sokan közülük meddővé válnak, és kopaszodni kezdenek, hiszen a fejükön cipelik a nehéz vizesedényeket.
A vízhordó feleségek sanyarú sorsát az oldhatná fel, ha minél több indiai faluba eljutna a vezetékes víz.