Amikor az ápolónő veszi át a család szerepét

cafeblog/apolono | 2015. Július 24.
Vannak olyan idős emberek az otthonokban vagy a kórházakban, akiknek már nincs senkijük, vagy a családjuk nem törődik velük... Ők bizony csak az ápolókra számíthatnak...

Akkor éjszaka végig mellette ült. Mert Neki szüksége volt rá. A hosszú évek alatt nagyon közel kerültek egymáshoz. Nem is emlékszik pontosan, mióta van a gondjaikra bízva. Pár éve, vagy már tíz is van talán?

Szemében megjelenik egy könnycsepp… Előveszi zsebkendőjét, letörli… Ránéz… Üveges, kérő tekintetéből lassú megnyugvás sugárzik felé – majd hála és szeretet még az utolsó percekben is…

Aktív részese a küzdelmének, az utolsó harcnak az életben maradásért… Nem tud megmozdulni, szorongatja tovább görcsösen egyre fehéredő kezét, pont úgy, mintha saját édesapja lenne. Pedig számára csupán egy idegen, egy ápolt a sok idős ember közül…

Kolléganője háta mögé lép, óvatosan vállára ejti kezét: “Ne sírj, mert én is sírni fogok…” – mondja, s odahúz egy széket a másik oldalra. Ő is mellé ül. Szavak nélkül egymásra néznek, s óhatatlanul tódulnak fel az emlékképek… megjelennek az első találkozás kellemes pillanatai…

Folytatás az Ápolónő blogon!

Exit mobile version