Levél a sporthoz, amivel örökké harcban álltunk

cafeblog/meddovagyok | 2015. Október 06.
Nem tudom, hogy váltunk idegenné, vagy inkább ősellenséggé egymás számára. Csak arra emlékszem, hogy már óvodában utáltalak, ügyetlen kislány voltam, és gyenge, kissé duci, akit hozzászoktattak, hogy óvatosan szaladjon és kapjon a labda után, nehogy összetörje a szemüvegét.

Próbáltam táncolni, balettozni, de mozdulataim olyanok voltak, mint egy robotnak. Iskolában utáltalak, mert fel kellett adnom érted a többi órán megszerzett dicsőséges előnyömet, okos, jó tanuló kislányból hirtelen ügyetlenné és esetlenné váltam. Én voltam az, akit utoljára választottak a csapatjátékokhoz, akinek nem dobták a labdát, vagy ha mégis, azt egy hangos “ne félj tőle” felkiáltással tették. Én voltam az, aki nem tudtam végigfutni a 12 percet, és kettest kaptam harmadikban a kupperre, kitűnő tanulóként.

Én voltam, akinek szűk volt a nagy terpeszem, aki nem tudott hátrabukfencezni, nem mertem fejen állni, és felmentést kaptam kötélmászásból, mivel pánikban törtem ki, amikor a lábam nem érte a talajt. És én voltam az, aki negyedikben már a fiúkkal közös öltözködést is utáltam, szégyenkezve takargatott, növésnek indult melleim miatt.

A folytatásért kattints a Meddő vagyok caféblogra!

Exit mobile version