Nemcsak világbajnok vagy, több Európa-bajnokságot is nyertél – azt hihetnénk, hogy gyerekkorod óta karatézol.
Valóban gyermekkorom óta sportolok: 3 éves koromban kezdtem úszni Sopronban. Versenyszerűen úsztam, tizenévesen országos szintű eredményeket értem el, felnőtt országos bajnokságon úsztam például döntőt. 17 évesen jött a karate az életembe, ekkor váltottam, az úszásból megszerzett alapokkal és tapasztalatokkal vágtam neki ennek az új útnak. Előtte nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is karatézni fogok, teljesen spontán jött a váltás, de nagyon magával ragadott ez a sportág. Ugyanúgy folytattam az edzéseket, mint az úszó pályafutásom alatt, naponta kétszer edzettem, és ez meghozta a gyümölcsét. Gyorsan fejlődtem, és egyre jobb lettem, egymás után nyertem meg a versenyeket, amiken elindultam, és 3 évnyi karate után már Európa-bajnokságra utaztam.
Nagy váltás lehetett az úszásról küzdősportra váltani.
Igen, elég éles váltás volt, főleg abban, hogy a karate szemléletmódja teljesen más, mint az úszásé. Nagyon tisztelettudónak kell lenni egymással szemben. A karate is egyéni sportág, mégis teljesen más az ellenfelekhez való hozzáállás, mint az úszás esetében. A karate a személyiséget is nagyon jól fejleszti, és megtanítja az embert, hogy meghajoljon a másik előtt.
Hogyan tudod összeegyeztetni egymással a sportot és a munkát?
A sport mellett a tanulás is nagyon fontos volt számomra. Soproni vagyok, és Bécsben végeztem el a fogorvosi egyetemet, ingázva jártam az egyetemre, de mivel Bécs nincs messze, ez nem volt probléma számomra. Az egyetem után rögtön munkába is álltam, és mindemellett tovább sportoltam. Hetente 10 edzésem van, sokszor naponta kétszer edzem, de így is képes voltam minden teendőmet összeegyeztetni. Bejártam az egyetemre, koncentráltam, keményen tanultam, így megspóroltam azokat az álmatlan éjszakákat, amiken sok diák átesik.
Miről kellett lemondanod, hogy ez így működhessen?
Sok lemondással jár az, hogy sportolok, a korombeliek mással töltik az idejüket, míg én edzésen vagyok. De számomra a karate célokat ad, és én ezzel együtt minden ízét élvezem az életnek. Természetesen fontos a kikapcsolódás is, szeretek mindenféle dolgot csinálni a sporton kívül, színházba járni, kirándulni, hegyet mászni, termálfürdőzni, és természetesen bulizni, koncertekre járni. A nagy versenyek előtt ezekről már lemondok, még akkor is, ha a barátaim mennek, de tudni kell mértéktartónak lenni, és ez nem jelent problémát. A baráti köröm elfogadja ezt, olyan emberekkel veszem körül magam, akikkel jól érzem magam, és tudják, hogy számomra mi a fontos. Főleg sportoló barátaim vannak egyébként, de a nem sportoló ismerőseim is tudják, hogy mit csinálok, és mik a céljaim. És még jobb a buli azután, ha megnyertem egy versenyt!
Hogy zajlik egy átlagos napod?
“Ketté vagyok osztva”, mert Bécsben és Sopronban is dolgozom. Bécsben az egyetemen fogorvosi gyakorlatvezető vagyok, ha ott dolgozom éppen, akkor reggel kimegyek Bécsbe, levezetem a gyakorlatot, visszajövök, és utána megyek edzeni. Általában duplát edzem, aerobik, crossfit vagy futás az első, aztán jön egy karateedzés. Amikor Sopronban vagyok, akkor már reggel tudok egyet edzeni, ami nagyon jó, aztán dolgozom a magánfogorvosi praxisomban, ellátom a betegeket, este pedig még egy edzésem van. Általában ezek a napok edzés szempontjából nekem jobbak, tovább is tudok aludni, jobban ki tudok kapcsolódni. Egyelőre mindkét vonalon helyt tudok állni, aztán meglátjuk, merre visz a sors.
Már mindent megnyertél a karatéban, amit meg lehetett, mi jön ezután?
Az elmúlt négy évem nagyon húzós volt, zsinórban háromszor megnyertem az Európa-bajnokságot, majd világbajnok lettem. Most szeretném élvezni az életemet, a karatéban pedig azt fogom csinálni, amihez éppen kedvem van, a céljaim folyamatosan alakulnak majd. Ha például két év múlva egy világkupán szeretnék indulni valahol, akkor elindulok, de úgy fogok felkészülni és odaállni, hogy méltó legyek magamhoz.
Jellemző egyébként, hogy mindenki az épp aktuális bajnokot akarja megverni, Japánban nagyon figyelt rám mindenki. Amikor megláttam a rólam készült plakátokat a metrófeljáróban, tudatosult, hogy készültek rám, elemeztek engem, ezért nagyon ott kell lennem. Ez egy extra stresszfaktor, de nem engedtem a nyomásnak, nyugodt tudtam maradni, és ez kifelé is látszódott: mosolyogva mentem fel a pástra, majd mosolyogva jöttem le. A japánok meg is interjúvoltak, hogy miért mosolygok, mondtam, hogy ez jólesik. Semmiféle elvárásom nem volt magammal szemben a világbajnokságon, mert ha elvárások vannak, akkor ott van stressz is, ami nem jó. Csak megtettem azt, amiért edzettem, és éreztem, hogy menni fog!
Milyen a kapcsolatod az edződdel, ő hogyan értékeli az elért eredményeidet?
A karatés pályafutásom kezdetétől Polacsek Zoltán az edzőm. Nagyon fontosnak tartom a lojalitást, a hűséget, mert így alakulhat ki egy olyan erős mester-tanítvány kapcsolat, ami ahhoz kell, hogy fel tudjunk állni a dobogó legfelső fokára. Büszke rá, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy sikereket értem el, de mindig mértékkel szokott dicsérni, és ez jó is így.
A fizikai felkészülés mellett mentálisan hogyan készülsz egy-egy megmérettetésre?
Úgy gondolom, hogy az egész életem során megtanultam harcolni és céltudatosnak lenni, mind a tanulásban, mind a sportban. Nagyon kicsi korom óta sportolok, és ez megadja azt a lelki erőt, amire szükségem van. Sportpszichológus segítségét nem szoktam igénybe venni. Az edzőm nagyon figyel rám, tudja, mikor mit kell mondania, és mikor mire van szükségem, így könnyen összeáll a kép. De nagyon sok jó és megnyugtató tanácsot kapok a barátoktól a crossfit teremből, az aerobikosoktól és az úszóktól, ezért köszönettel tartozom nekik. A legfontosabb tanács, amit kaptam, hogy figyeljek oda az edzőmre. (nevet)
A családod mit szól hozzá, hogy ezt a nem túl finom sportot űzöd?
Amikor az úszásról karatéra váltottam, sokáig harcoltunk egymással, mert nem akarták, hogy összeveressem magam. Mindig ki kellett állnom magamért, hogy nem összeveretem magam, hanem maximum összeverjük egymást, vagy én valaki mást, ha minden jól alakul. Egyébként az is motivál, ha megütnek, mert tanulok belőle, és erősebb leszek tőle. A családdal megvívtuk a harcunkat, akkor éreztem, hogy végleg elfogadják, hogy versenyzem, amikor 2009-ben súlycsoport nélküli világbajnok lettem Budapesten. Édesanyám nem nagyon nézi meg a meccseimet, nem szereti látni, ahogy karatézom, de ezt elfogadom, és tudom, hogy az egész család büszke rám.
És te mire vagy a legbüszkébb?
Arra, hogy végig tudtam csinálni ezt az egészet, világbajnok tudtam lenni úgy, hogy mellette tanultam, és amikor szükséges volt, szigorú tudtam lenni magamhoz, és nem engedtem a csábításoknak. Úgy érzem, hogy mindig egyenes tudtam maradni. Számomra az is nagyon fontos, hogy tiszta vagyok, és soha semmiféle doppingszert nem kellett használnom, hogy jobb legyek. A szüleim úgy neveltek, hogy mindig legyenek céljaim, és örülök, hogy példát tudok mutatni másoknak abban, hogy akkor is megy a sport, ha az ember tanul és dolgozik.
Olvass még inspiráló magyar nőkről!
- “Nem akkor jó anya az ember, ha folyton otthon ül a gyerekkel” – interjú Dr. Lubics Szilvia, ultrafutóval
- “Nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne hozzam ki magamból a szenvedélyt” – interjú Dr Paál Emőke, terepfutóval