Az Ausztrália című filmben Miszösz Főnök a férje temetésén megkérdezi Fletchert, mit szeretett a pali ebben a helyben annyira. Fletcher azt mondja: “Van ennek a földnek valami különös ereje.” Ezt aláírom. Ahogy érzem az eukaliptusz illatát a levegőben, ahogy csodálom a különféle, gyönyörű növényeket és madarakat, ahogy a napfény megérinti, majd frankón pecsenyére süti 10 perc alatt a bőrömet, érzem, ahogy hatalmába kerít valami különös erő. És ez az erő gyengévé tesz, legalábbis engem.
Nem régóta vagyok itt, de rá kell jönnöm, hogy családommal és barátaimmal együtt önmagam is Magyarországon maradt. Az az önmagam, aki kemény volt, mint a szikla, csapkodta az asztalt vonalzóval a melóban, ha nem volt kész időben egy anyag, ajtóstul rontott a munkatársakra, tudta, mit akar, és azt hogyan érheti el.
És most, ha reggel belenézek a tükörbe, egy ismeretlen néz vissza rám. Nem tudom, ki az az ember, akinek a szemében eddig nem ismert fény csillog. Gyenge fény ez. Mert gyengének érzem magam és sebezhetőnek, minden és mindenki idegen. Részeredményeim vannak már, mert megtalálom egyből a villamosmegállót, és nem fejelem le a forgóajtót, sőt megszólalni is meg merek, most már egyre többször, de akkor is.
A folytatásért kattints a Grafoterápia caféblogra!