A rossz hír, hogy aki ennyire tud szeretni, az ugyanúgy tud gyűlölni. Nincs az az Isten, hogy én még egyszer az életben visszafogjam az érzéseim. Én nem foglak téged megvédeni. Magamért cserébe?! Öntsön el, mint az árvíz, perzseljen fel akár a pokol, nem érdekel, mi lesz veled. Meg egyikőtökkel sem. Csak bennem ne maradjon még egyszer, mert belülről szipolyozza ki az életem.
Gyűlöllek. Bárcsak soha többé ne látnálak. Mintha nem is lettél volna… mintha soha nem lettünk volna. Fordulj el kérlek, ha meglátsz az utcán! Nem mintha valaha is őszintén kérted volna, de nem tudok megbocsátani. Nem tudom megbocsátani, hogy kihasználtál. Nem tudom megbocsátani az átsírt éjszakákat. Nem tudom megbocsátani a reggeleket, amik hányással vagy orrvérzéssel indultak. Nem tudom megbocsátani a napokat, amikor egyik munkahelyről a másikra estem, csak hogy te nyugodtan lehess “szabad”. Nem tudom megbocsátani az élményeket, amiket magadnak gyűjtöttél, miközben engem mindenből kihagytál. Nem tudom megbocsátani az önelégült mosolyod, miközben végigasszisztáltad, ahogy az indulataim tönkretesznek.
Nem tudok megbocsátani
Nem tudom megbocsátani a be nem váltott ígéreteid. Nem tudom megbocsátani az önzésed. Nem tudom megbocsátani, hogy elérted, hogy a problémáink okát így is magamban keressem. Nem tudom megbocsátani, hogy mindenhol én éreztem magam útban, jelentéktelennek. Nem tudom megbocsátani, hogy gyengévé tettél, összetörtél, majd engedtél kisétálni.
A folytatásért kattints a Keysite caféblogra!