Ismét lefüleltek egy kokainüzért. A rendőrség tegnap ismét razziát rendezett kokainüzérek után. Behatoltak Nagy Erzsébet Nefelejts-utca 31. számú házban lévő lakására, ahol kokainmámorban találtak két nőt, Balla Andrásnét és Pangó Erzsébetet. Bakizy Gusztáv rendőrtanácsos mind a három nőt egyenként 30 napi elzárásra ítélte, és örökre kitiltotta Budapestről.
Ez áll abban a korabeli újságból beszkennelt hírben, amely cikkünk apropójául szolgált. Sajnos nem sikerült beazonosítanunk, hogy melyik lapból származhat a hír, de tény, hogy kevés információnk van a XX. század eleji Magyarországon tapasztalható droghelyzetről. (A boldog békeidőknek nevezett korszak 1867-től 1914-ig tartott, az alábbiakban a kifejezést kiterjesztve, a második világháborúig terjedő időszakra fogjuk érteni).
A XX. század elején már egyre élénkülő droghasználat volt megfigyelhető Magyarországon is, igaz, a használt szerek egy része más volt, mint napjainkban. Nem meglepő módon a korabeli drogosok nagy része az egészségügyi dolgozók közül került ki, mivel akkor a ma már kábítószernek tekintett anyagok jelentős részét gyógyászati célra alkalmazták. Gerevich József és Veér András szerkesztette az 1992-ben megjelent A kábítószer kihívása című könyvet, amelyben Donkó Erzsébet tollából szerepel A hazai drogproblémák a századfordulótól a második világháborúig című fejezet. Ebből az írásból derül ki, hogy a kábítószerek már ebben az időszakban is “a visszaélés eszközei voltak, a társadalom széles rétegei fogyasztották, termelték, árusították”. A drog jelen volt az éjszakai életben, sőt már dílerek egész hálózata is működött az országban.
Az ópium mámorában
A kor egyik legnépszerűbb drogja az ópium volt, annak ellenére, hogy a brit-kínai nagy ópiumháborúkat követően 1906-ban a kínai kormány betiltotta az ópium termelését. A helyzet megoldására 1909-ben ült össze az első Ópiumügyi Nemzetközi Bizottság, amely az ópium forgalmazásának és használatának módját szabályozó, 1912-es hágai egyezményt készítette elő. Az egyezményhez hazánk a trianoni békeszerződés aláírásával csatlakozott.
Donkó Erzsébet szerint hazánkban a nyers ópium volt az egyik elsők között használatos szer, amelyet idővel már Magyarországon is előállítottak. A meglévő beszámolók alapján az első hazai termelő Dér Endre volt, aki 1933-ban 25 kataszteri holdon termesztett mákból nyerte ki a nyers ópiumot, amelyből 47,5 kilogrammot tudott megtermelni. A mai Tiszavasváriban, egykori Büdszentmihályon élt Kabay János, az a fiatal gyógyszerész, aki már ennél korábban kifejlesztett módszerével a zöld mákgubókból közvetlenül – az ópiumot átugorva – egyből morfint tudott előállítani. Ezt az eljárást 1925-ben Magyarországon és Németországban is szabadalmaztatták, Kabayt pedig a “morfingyártás magyar atyjaként” emlegették.
Donkó adatai szerint 1934-ben – szintén Kabay módszereivel – már 404 kilogramm morfint és 3,2 kilogramm kodeint állítottak így elő, ez a mennyiség azonban még az ország belső fogyasztási szükségleteit sem fedezte. Két évvel később, 1936-ban egymillió magyar lakosra már 10,4 kilogramm morfin jutott, ez valamivel az európai átlag (10 kg) felett volt.
#BETÉPVE: napjaink magyarországi droghelyzetéről Betépve című rovatunkban tájékozódhatsz bővebben. Tovább>>
Az ópium, illetve az abból készült morfin népszerűsége az első világháborút követően kezdett meredeken növekedni, még azokon a területeken is, ahol korábban csak szórványosan fordult elő a fogyasztása. Eleinte főleg a műveltebb rétegek kedvelt kábítószere volt. Közülük is elsősorban az orvosok, gyógyszerészek éltek vele, főként azért, mert viszonylag könnyen jutottak hozzá a szerhez. A háború után a hadsereg felbomlásakor a hadianyagokat sokszor ellenőrizetlenül hordták szét, így kerülhetett rengeteg gyógyszer és kábítószer az utcára, amellyel akkor még teljesen ellenőrizhetetlen módon kezdtek kereskedni.
Ahogy Donkó írja: “az 1918-19. évi forradalmi idők, az elvesztett háború utáni ideges hangulat kedvező talajt teremtett a szenvedély elterjedésének”. A kor írói közül többen könnyelmű és gondatlan orvosi rendelkezések eredményének tartották a morfium és az egyéb ópiátszármazékok egyre szélesebb körben megfigyelhető használatát. Egy 1928-as irat (Vámossy) a következőképpen fogalmaz a morfium veszélyeivel kapcsolatban:
A mai ember, aki elviselhetetlen és semmiféle más gyógyszerre nem szűnő fájdalma ellen csak egy ízben is morfiumot kapott, másodízben már sokkal türelmetlenebb a fájdalmával szemben, mert tudja, hogy milyen kis tűszúrás árán szabadulhat meg attól. Később már követeli orvosától, mert egyáltalán nem tud, nem akar szenvedni, mert szinte tudtán kívül élvezi, sóvárogva várja a morfium nélkülözhetetlen hatását. Így lesz a morfium – ami kezdetben szenvedőt megváltó áldásos csillapítószer – sok embernek a végzete, amelytől többé szabadulni nem bír.
A kor gyógyászati módszereit remekül példázza, hogy akkortájt a morfiumot még olyan betegségek kezelésére is használták, mint az asztma vagy a neurózis, illetve a kólika. “Jellemző jelenségként említik a korabeli szakirodalomban, hogy az elmebetegek, akik heteken, hónapokon keresztül kaptak morfiumot, rendszerint nem szoktak rá.” A húszas évek Magyarországán elterjedt szokás volt az is, hogy a nyugtalan csecsemőknek mákteát adtak, hogy ne sírjanak annyit. Ez gyakran előfordult akkor is, ha a gyerekre bébiszitter, vagyis dajka vigyázott. 1927-ben a Budapesti Orvosi Újság arról számolt be, hogy a morfinisták 50%-át az orvosok és gyógyszerészek tették ki, ám az egyre szélesebb kört érintő drogproblémát jól példázza, hogy a háborút követően tízszeresére emelkedett a morfinisták aránya a munkások körében is. Csökkent a drogot kipróbálók, használók életkora is, a harmincas évekre már 60% volt a 25 évnél fiatalabb morfinisták aránya.
A heroin is jelen volt a XX. század első felének Magyarországán, igaz akkor még erősen kötődött a gyógyászathoz. A heroin alapjául szolgáló diamorfint először C. R. Alder Wright szintetizálta 1874-ben, azonban csak azután terjedt el, hogy a Bayer gyógyszergyár vegyésze, Felix Hoffmann további kísérleteket végzett vele. A heroin kutatásába azért vágtak bele, hogy találjanak egy, a morfiumnál kevésbé addiktív anyagot. Ez nem sikerült, a heroin csaknem két és félszer erősebb függőséget okoz, ennek ellenére a Bayer 1898 és 1910 között nem addiktív morfinhelyettesítőként, illetve köhögéscsillapító gyógyszerként forgalmazta a heroint. Kevésbé volt elterjedt, mint az egyéb drogok, összehasonlításként: 1934-ben Magyarországon egymillió lakosra 28,68 kilogramm ópium, 2,39 kilogramm kokain és csupán 0,34 kilogramm heroin jutott.
VBK helyett kokain: a celebdrog legendája
A kokacserjéből izolált kábítószert először 1860-ban állították elő, Európában a XIX. század nyolcvanas éveiben jelent meg. Magyarországra elsőként gyógyszerként érkezett, a morfinisták kezelésére használták, amíg fel nem ismerték, hogy a szer súlyosabb függőséget is okozhat.
A kokain kábítószerként való elterjedésének egyik okaként a feljebb már említett 1928-as Vámossy írás a gyógyszergyárak kapzsiságát nevezte meg. A kokaint ugyanis helyi érzéstelenítőként használták, azonban az olyan modernebb szerek, mint például a novokain szinte teljesen kiszorították a kokaint az egészségügyből. Vámossy szerint a nagy gyárak ezért nem tudták már törvényes úton értékesíteni a készleteiket, így titokban adtak túl rajtuk, a szer ezen az úton került a dílerekhez, akkori kifejezéssel élve ügynökökhöz. Érdekesség, hogy a napjainkban általában a világsztárok és hírességek drogjának tartott kokaint már a századforduló során is hasonlóan próbálták pozicionálni, igaz, akkor ez még csupán “marketingfogás” volt. Ahogy Vámossy írja:
az ügynökök veszélyességét növelte, hogy a cél (tehát a rászoktatás) érdekében az első adagokat ingyen kínálták, és fényes példákat hazudtak [a szert használó] előkelőségekről, nagy szellemekről.
Ehhez képest a XX. század első felében a kokain még egy teljesen más réteg kedvelt drogja volt, igaz, az éjszakai élet szereplőihez már ekkor is volt köze. Temesváry 1936-os írásában úgy fogalmaz, hogy a kokain főleg “kéjnők, pincérek, kávéházi ruhatárosok, artisták, színészek, sőt egyetemisták között gyakori”. A harmincas években a kokaint már szintetikus úton is elő tudták állítani, 1933-ban Magyarországon egymillió lakosra 3,39 kilogramm jutott a drogból, ez 0,4 kilogrammal volt magasabb az európai átlagnál.
Ami a könnyű drogokat illeti, a marihuána magyarországi használatáról gyakorlatilag nincsenek információink a XX. század elejéről, azt azonban rendőrségi jegyzőkönyvből tudjuk, hogy 1937-ben a mohácsi Fővámhivatal egy, a Dunán felfelé haladó uszály kormányosának lakófülkéjében, a hajópadló alatt 3,5 kilogramm hasist talált. Dr. Ujváry István, az MTA Kémiai Kutatóközpontjának korábbi munkatársa, a természetes és szintetikus drogok kémiájának és toxikológiájának szakértője szerint ennél sokkal többet azonban nem igazán tudni a könnyű drogok magyarországi használatáról, mivel az főként az amerikai jazz-szcénában volt jellemző.
Így árulták a drogot a századelőn…
Mint a cikk elején bemutatott újsághírből is látható, a XX. század elején még nem igazán tudták a helyén kezelni a drogos eseteket, a kokaindílereknek ezért csupán 30 napi elzárás és Budapestről való kitiltás járt. Mivel a szerek jelentős része a gyógyszeriparból és az egészségügyből érkezett, a drogok elsődleges terjesztői a gyógyszerészek és a gyógyszercégek ügynökei voltak. A köznyelv üzéreknek vagy ügynököknek nevezte a drogkereskedőket, akik idővel egyre szervezettebb módon terítették az árut, az első világháborút követően elterjedő morfinizmusnak köszönhetően pedig a társadalom szegényebb rétegein is megtalálták a fogást.
A kor embere számos helyen hozzájuthatott a bódítószerekhez, az üzérek tánciskolákban, pályaudvarokon és éjszakai szórakozóhelyeken kínálták portékájukat. Vámossy 1928-as írásában arról számol be, hogy “az üzérek sorában az éjszakai mulatók pincérei, ruhatárosok, kávéházi zenészek, gépkocsivezetők és perditák” is szerepeltek, idővel tehát a gyógyszerészeken túl a társasági élet szereplőiből is kerültek ki dílerek.
Ami az árakat illeti, egy rendőrségi nyomozás dokumentumaiból tudjuk, hogy egy állástalan cukrászsegéd – akinek az apja vidéki gyógyszertáros volt – nagy tételben lopott el üres, de szabályosan lebélyegzett gyógyszertári megrendelőket és így tudott nagy mennyiségben kokaint vásárolni. 100 gramm kokainért 187 pengőt fizetett, ezt a csomagot pedig azonnal tovább tudta értékesíteni 320 pengőért. A vevő az erdeti csomagolásban lévő kokaint száz darab egygrammos csomagra osztotta szét, ezeket csomagonként 6 pengőért értékesítette. Ez azonban még nem a fogyasztókhoz került, hanem az üzérekhez, akik szalicilsavval hígították fel a kokaint, amelyet 0,2, illetve 0,15 grammos adagokban árusítottak 2, illetve 1,5 pengőért. Az eredetileg 187 pengő értékű drogból így végül 2000 pengőnyi bevétel származott.
…és így üldözték a dílereket
Az 1912-es Hágai Egyezményt követően írták alá azt a genfi egyezményt, amelyhez 57 állam csatlakozott, és amelynek célja a kábítószer gyártásának korlátozása, forgalomba hozatalának szabályozása volt. Ez már nemcsak az ópiumra vonatkozott, hanem más, az egészségre ártalmas szerekre és gyógyszerekre is. Magyarország ez utóbbit 1933-ban ratifikálta.
1934-ben kezdte meg működését a Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv, amely kezdetben egy fogalmazásbeli tisztviselőből, egy orvosszakértőből, egy statisztikai és számvevőségi munkálatokkal megbízott tisztviselőből és a Magyar Királyi Rendőrség állományából kivezényelt három detektívből állt. A szerv feladata az volt, hogy megnehezítse, hogy a fogyasztók hozzájussanak a kábítószerekhez, emellett felkutatta és “veszélytelenítette a fertőző forrásokat”, vagyis az üzéreket.
1935-ben a központi szerv nyilvántartásában már 109 “toxikomániás egyén” szerepelt. Közülük 39 férfi, 70 nő. A korabeli beszámoló szerint “foglalkozásukat tekintve erősen megoszlanak, de feltűnő a perditák nagy száma (49)”. Egy évvel később már 170 toxikomániást tartottak nyilván, közülük 15 orvos, 6 gyógyszerész, 1 jogász, 54 prostituált és 1 ügyvéd szerepelt, illetve volt még köztük artista, pincér, kereskedő, iparos, szakács és “magánzó” is.
Ugyanennek az évnek a végére a központi szerv 241 kábítószerüzért tartott nyilván, akik majdnem mind kokainnal kereskedtek. A statisztika szerint 210 férfi, 31 nő, 37 külföldi és 204 “belföldi honos” személy tette ki ezt a csoportot. Foglalkozás szerinti megoszlásuk: “többnyire állástalan iparosok, kereskedők (58), gyógyszerészek (48), kéjnők és pincérek (12-12), magántisztviselők (9), gyógyáru-nagykereskedők és drogisták (7-7), orvosok (6), orvostanhallgatók, artisták, portások és gyógyszerészgyakornokok (3-3). 1941-re a központi szerv már 1000 kábítószerüzért tartott nyilván.
Meglepően modern kezelési módszerek
Napjainkban, amikor a tűcsere programokat felszámolják, rendkívül progresszívnek tűnik a XX. század elejének drogosok kezelésével kapcsolatos gyakorlata. Egy 1939-es írás szerint “a kor szakemberei a különböző szakirodalmak szerint szinte teljes mértékben megegyeztek abban, hogy a narkománok gyógyítása csak gyógyintézetben […] lehetséges”, ugyanakkor “a narkomániás egyének a fennálló törvényes rendelkezések szerint akaratuk ellenére elvonókúra céljából zárt intézetben nem voltak tarthatók”. Kényszerkezelést csak abban az esetben rendeltek el, ha a “narkomán egyének” bűncselekményt követtek el. A kezeléstől egyébként a kor szakértői “társadalmi prevenciót és az egyén gyógyulási esélyeinek növekedését” várták. De már 1936-ban beszámoltak a pszichoterápia jótékony hatásairól is, emellett a megelőzést segítő felvilágosító filmekkel igyekeztek gátat szabni a kábítószerek terjedésének, az orvosok számára a szakmai folyóiratokban közöltek cikkeket a legkorszerűbb gyógyítási, kezelési eljárásokról.
A cikk írása során nyújtott segítségéért köszönetet mondunk Dr. Ujváry Istvánnak, a Budapest Műszaki Egyetem docensének.
További cikkek kábítószerről az NLCafén:
- Drámaian nő a drog- és alkoholmérgezések száma
- Herbálpara: úgy rendelik a drogot, mint a pizzát
- Heroin, kokain, LSD, ketamin – így néznek ki nagyító alatt