“Tényleg önmagam legnagyobb ellensége voltam. Amióta csak elkezdtem randizni, mindig igazi párkapcsolatot kerestem, nem érdekeltek az egyéjszakás kalandok vagy barátság extrákkal, alkalmi kapcsolatok szóba sem jöhettek. A nővérem főiskolás korában ismerte meg a férjét, így amikor én lettem főiskolás, egyértelműnek vettem, hogy én is megtalálom a nagy szerelmet. Kétségbeesetten vágytam a lelki társamra.
A barátaim randizgattak, szakítottak, megint randiztak, megállapodtak lassan, de nekem nem sikerült.
Szorongtam attól, hogy párkapcsolatom legyen anélkül, hogy érezném valakivel azt a bizonyos igazi érzést. Az pedig még inkább stresszelt, hogy be akartam bizonyítani magamnak és a környezetemnek, hogy érek annyit, hogy komoly kapcsolatom legyen. A kétségbeesésem és a teljes önbizalomhiány valószínűleg ki volt írva a homlokomra, mert minden egyes srác, akivel főiskola elején randiztam, ugyanolyan volt:
- Érzelmileg megközelíthetetlen.
- Nem tisztelt engem.
- Csak le akart fektetni.
Nem bírtam rájönni, hogy miért történik ez velem. Olyan volt, mintha ugyanazzal az emberrel randiznék, aki új testbe bújik mindig. Hogy lehet, hogy a barátnőim párkapcsolatról párkapcsolatra ugráltak, én meg egyet sem bírtam összehozni?
Aztán, a főiskola utolsó évében egyszer csak egy csodálatos kapcsolatban találtam magam.
A legjobb barátom volt egészen gólya korunk óta. Okos, kedves és vicces, senki sem tudott úgy megnevettetni, mint ő. Neki sírtam el mindig a szerelmi csalódásaimat, vele beszélgettem éjszakákon át, évekig együtt próbáltuk megfejteni, mi a gond velem, miért nem találom a társamat. Végül szerelmet vallott nekem, én pedig egy gyönyörű, romantikus filmbe kerültem. Egy évig voltunk együtt, boldogok voltunk, de aztán szakítottam vele.
Azért szakítottam, mert vékonyabb volt nálam. Azt gondoltam, hogy túl kövér vagyok, ő pedig túl sovány hozzám.
A történethez tartozik, hogy úgy 12 éves korom óta éltem úgy, hogy azt hittem, le kell fogynom legalább 5 kilót. Sosem voltam kifejezetten kövér, csak az járt a fejemben, hogy 5 kiló mínusszal minden problémám megoldódna. Azt gondoltam, hogy az extra kilóim nélkül már vonzó lennék, és eljönne végre az életembe a nagy szerelem. Hiába próbáltam, nem sikerült jól éreznem magam a vékony pasimmal, csak arra tudtam gondolni, hogy a hurkáimba beleakad a keze, ahogy megölel. Emlékszem, ahogy hosszan néztem őt, és azon tűnődtem, hogy ha kicsit nagyobb lenne, akkor ő lehetne az én lelki társam, de így, vékonyan, nincs esélyünk együtt.
Ugorjunk előre 5 évet az időben.
Egy társasággal elmentünk egy bárba, ahol kiszúrtam az egyik barátom helyes ismerősét. Az eltelt öt évben eddigre már hatalmas belső változáson estem át. Jó ideje leálltam a kalóriák számlálásával és az edzések tervezgetésével, hogy mikor, milyen mozgásformával melyik testrészemről fogok fogyni. Már nem azért mozogtam és nem azért ettem – vagy nem ettem –, hogy lefogyjak.
Pár órája beszélgettünk, amikor Stevie – így hívták a helyes ismerőst – a térdemre tette a kezét, és azt kérdezte, hogy lehet ilyen puha a bőröm. Ránéztem és azt válaszoltam: zöld turmix. Stevie azt hitte, zakkant vagyok, kirobbant belőle a nevetés, pedig én csak őszintén válaszoltam. Végre azért ettem és mozogtam már egy ideje, hogy gondját viseljem a testemnek, kiszálltam a fogyókúrás mókuskerékből.
Bárcsak tudtam volna, hogy a randizás nem a játszmákról és a tökéletességről szól.
Sok szívfájdalmat megspóroltam volna magamnak. A titok, hogy a számodra megfelelő ember vonzódjon hozzád, abban rejlik, hogy úgy bánj magaddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Évekig nem bántam jól magammal, ezért vonzottam magamhoz a nekem nem jó embereket, fogalmazzunk úgy, hogy a taplókat. Ezekben az években szerencsém volt, hogy találtam egy olyan férfit, aki tényleg szeretett, de nem voltam képes elfogadni magam a kapcsolatunkban. Mivel én magam sem bírtam elviselni a saját látványomat a tükörben, nem csoda, hogy nem tudtam örömmel elfogadni egy férfi csodálatát. Ahhoz, hogy az igazi szerelem rám találjon, az kellett, hogy elkezdjek szeretettel gondolni magamra és a testemre.
Majdnem három év telt el a bárban üldögélés óta, és Stevie-vel még mindig együtt vagyunk. Figyelek magamra, a testemre, nem kínzom kalóriaszámolgatással, hagyom magam pihenni és feltöltődni, és felelősséget vállaltam a saját boldogságomért. A vicces az egészben az, hogy amióta már nem a férfiaktól várom, hogy boldoggá tegyenek, sokkal több szerelmet és örömet kapok, mint addig bármikor. Soha nem mondok olyat Stevie-nek, hogy mit kell tennie vagy hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy én boldognak érezzem magam. Tudja, hogy hogyan kell velem bánnia, mert látja, hogy én hogyan állok saját magamhoz.”
Olvass még többet a testképzavarról:
- A testképzavar igazi oka
- Testképzavar már általános iskolában
- “Akármilyen testben élünk, emberek vagyunk!”