Nagyon szerencsés nőnek mondhatod magad: a hobbidnak élhetsz és rengeteget utazol is.
Igen, ez így van. Naponta hálát adok ezért, és tényleg igazán szerencsés vagyok, hiszen két hobbim van: az utazás és a munkám, és a kettő szorosan kötődik egymásoz. Búvároktatóként dolgozom, és egy oktatói hálózatot is működtetünk ketten a férjemmel Szlovákiában, Csehországban és Németországban. Emiatt gyakran vagyok úton, de nemcsak az oktatás hív a határon túlra, hanem azok a búvártúrák is, amiket rendszeresen szervezünk. Évente legalább két hónapot töltök ezért összesen külföldön Horvátországban, a Vörös-tengeren, de egy évben egyszer általában összejön elegendő jelentkező egy tengeren túli búvártúrára is. Ez a munkám, de én igazából vakációnak érzem az egészet, különösen a tengeri túrákat.
A hobbidból egy egész komoly üzleti vállalkozás alakult ki. Ez tudatos karrierépítés volt?
Az egész vállalkozás szinte magától nőtt fel, nekünk semmilyen komoly üzleti stratégiánk nem volt a kezdetekkor, és ma sincs igazából. Egyszerűen csak hajtott minket az utazás és a búvárkodás iránti szenvedély, és azt vettük észre, hogy ez átragad másokra is: először a barátaink jelentkeztek, hogy szeretnének tőlünk tanulni és velünk utazni, hogy merülhessenek, aztán az ő barátaik is, és így tovább. Most 200-nál több búvártanoncot oktatunk 5 helyszínen, de ez a létszám ingadozik: vannak időszakok az évben, amikor jóval többen vannak, máskor pedig – például ősz végén kevesebben.
Hogyan indítottátok el a vállalkozást?
Én eredetileg Németországban dolgoztam a civil foglalkozásomban, vagyis tanársegédként a drezdai egyetemen, és mellette szorgosan búvárkodtam. Még ebben az időben, 2003-ban ismertem meg a férjemet egy búvártúrán az Adrián, aki egy magyar csoporttal mellettünk táborozott. Ez a találkozás olyan erővel hatott ránk, hogy három hét múlva már ki is költözött hozzám Drezdába. Mindkettőnknek volt búvároktatói vizsgája, és szép nagy baráti köre, és azt vettük észre, hogy egyre többen vannak körülöttünk, akik búvárkodni szeretnének, így megszerveztünk egy tanfolyamot, mert az gondoltuk, hogy amíg a férjem – akkor még csak barátom – munkát talál, legalább elfoglalja magát valamivel. Ezt követte még kettő, ahol már nekem is be kellett segítenem, és ezzel gyakorlatilag megalakult a drezdai iskola.
Hogyan bővültetek tovább a hátáron túl is?
Mivel a cseh határhoz közel éltünk, onnan is jöttek érdeklődők, és idővel akkora volt a jelentkezés, hogy megérte egy új iskolát létrehozni a határ másik oldalán. Aztán ez az egész leszivárgott a cseh búvárnövendékeken keresztül Szlovákiába, eljutott a hírünk Prágába is, és hívtak minket oktatni. Az egész teljesen organikusan alakult.
Az iskoláitok Drezdában, Prágában és Pozsonyban vannak, ti pedig Budapesten laktok. Ennek mi értelme van? Miért nem a munkahelyetekhez közel telepedtetek le?
Mi soha nem terveztük, hogy örökké Németországban maradunk, de a hazaköltözést mindig elodázta, hogy egyre bővült a hallgatói létszám és maguk az iskolák is szaporodtak. Minidig is haza akartunk jönni, és mára eljutott a vállalkozás arra a méretre, hogy itthonról is lehet intézni az ügyeit, és az iskolák bevételei megengedik, hogy rendszeresen kiutazzunk Magyarországról az oktatásokra. Egyszóval anyagilag is lehetővé vált a hazaköltözés úgy, hogy ne kelljen felszámolni az iskolákat. Ezen kívül lassan itt az ideje, hogy gyerekeink legyenek, és őket pedig mindenképpen itthon szeretném felnevelni.
Hogyan menedzseled ezt a két, vagyis inkább négylakiságot az mindennapokban? Hogy tudod egyben tartani így az üzletet és a magánéleted is?
Átlag 3 napot vagyok külföldön egy héten – ebbe beleszámítanak már azok a 7-10 napos búvártúrák is, amiket a tengerre szervezünk. Nekem az utazás sosem okozott gondot, és nem érzem nagyobb tehernek azt, hogy reggel kocsiba üljek, és pár óra múlva Pozsonyban legyek. Sőt szerintem ez egy fokkal jobb annál, mintha naponta másfél órát kéne BKV-znom egy külső kerületről a munkám miatt a belvárosig. Az oktatásokat pedig úgy szervezzük, hogy az első nap Szlovákiában van, következő Prágában, a harmadik pedig Drezdában, és így nem kell túl sokat vezetnem egyhuzamban egy nap alatt. Csak időben kell felkelni, ennyi az egész.
Azért ez még így sem túl egyszerű…
Az, hogy így szervezzük meg a munkánkat és az életünket csak ebben a korban lehetséges – meggyőződésem ugyanis, hogy mondjuk 20 évvel ezelőtt nem tudtuk volna ezt megvalósítani. Ma már viszont van mobiltelefon, internet, laptop, és tulajdonképpen ez minden, ami a munkámhoz, az ügyintézéshez kell. Sőt tovább megyek: most már csak a telefonomat kell zsebre vágnom, és erről az ügyeim 80 százalékát elintézhetem. Van nálam azért persze egy tabletté átalakítható laptop is arra az esetre, ha hosszabb dokumentumokat kellene gépelni vagy más miatt kellene a nagyobb képernyő, és ezt használom a projektorhoz is az oktatásokon is. Régebben annyi kötöttség azért még volt, hogy jobban meg kellett fontolnom, mikor és hogyan internetezzek útközben, és anyagi okokból több SIM kártyát cserélgettem a telefonomban, mert a külföldi hívások és főleg az internetezés hazai előfizetéssel roaming közben nagyon drága volt. Ma már ez is sokkal kedvezőbb, és gyakorlatilag ugyanúgy használom a netet és a telefont a határon túl, mint otthon, Budapesten.
A munka része most már valahogy érthető, de azt már végképp nem hiszem, hogy ez a sok utazás nem tett rosszat a házasságodnak.
Vannak oktatások, amire a férjemmel ketten utazunk, és van, amikor csak ő vagy csak én megyek. Így végül is nem sok időt töltünk külön, sőt összességében kevesebbet, mint azok a párok, aki két különböző munkahelyen dolgoznak, hiszen mi munkaidőben is legtöbbször együtt vagyunk. Azt hiszem, ez az életforma semmilyen káros hatással nem volt a kapcsolatunkra eddig, sőt még jobban összekovácsolt: minden út egy új, közös élmény, a tengeri búvártúrákról nem is beszélve. Talán ha jön a baba, akkor majd véget ér ez a “nagy utazás” – legalábbis egy időre. De addig nem látom, hogy mi gátolna vagy akadályozhatna meg minket, hogy így éljünk – ehhez most minden feltétel adott, így hát ki is használjuk, és élvezzük is.
