“Kedves vékony lányok!
A társadalom titeket dicsőít. Vannak olyan munkák, amiket ti megkaphattok, én pedig nem (jó, egy ilyen munka van, a modellkedés). A legtöbb gyártó a ti testetekre szabja a termékeit, a ruháktól kezdve a keskeny, tűsarkú cipőkön át a repülőgépülésekig. A világ a ti lábaitok előtt hever, rólatok szólnak a műsorok, magazinok, regények és álmodozások. Elfogadnak titeket, rajonganak értetek, és ti vagytok a normálisak.
Mikor váltam ilyen érzékennyé a testemre? Floridában nőttem fel, ahol az átlaghőmérséklet 40 fok az év kilenc hónapjában, ezért gyerekkorom óta közszemlére kellett tennem a telt domborulataimat. Már akkor kezdődött, amikor az anyukám nem engedte, hogy kétrészes fürdőruhám legyen, mert az »nem néz ki túl jól« az én testemen.
Sokszor magyarázkodtam azért, mert én ilyen molettnek születtem.
Bocs, hogy belezavarok a világ összképébe a testemmel, de sajnos a babahájam átalakult felnőtthájjá. Nem nőttem ki. Arra lettem ítélve, hogy átéljem a testképzavar minden stádiumát. A szüleim nem sokat segítettek abban, hogy elfogadjam magam. Az anyukám pont olyan vékony volt, mint előtte az ő anyukája és nagymamája. Ha két kilót felszedett, már összeomlott a világ.
Még csak 22 éves vagyok, de úgy tűnik, egész életemben küzdenem kell magammal a vonalaim miatt. Olyan harc ez, ami teljesen kilátástalan. Vannak domborulataim. Olyan testem van, ami a maga egyediségében az enyém. A homokóraalakom felkelti a férfiak érdeklődését néha, de sosem pont úgy, ahogy én azt szeretném. Nem hordhatok nyitott, hát nélküli ruhákat, mert félek, hogy túl sok látszik akkor a testemből. Nem vehetek fel haspólót sem csípőfarmerral (bár ez utóbbit senkinek sem szabadna felvenni szerintem, úgyhogy ezzel jól jártam). Viszont úgy hordhatok férfias szabású nadrágot, hogy senki sem néz benne fiúnak. És az orvosok is azt mondják, hogy a csípőm szélessége miatt könnyebb lesz majd a szülés, ami gondolom majd jól jön, ha itt lesz az ideje.
A plus size és a normál méret között vagyok (bármit is jelentsen az, hogy normál). Miért küzdök akkor ennyire mégis a pozitív testképpel?
Lehet, hogy inkább szól ez a saját önbizalomhiányomról, mint társadalmi elvárásokról. A terapeutám szerint ennek köze lehet ahhoz, hogy a fiúk csúfoltak negyedikben. Vagy ahhoz, hogy a nővérem gyakorlatilag olyan vékony, hogy alig látszik oldalról, és folyton avokádókkal és salátákkal zaklat.
Ha visszanézem magamról a négy évvel ezelőtti gimnáziumi képeket, azt látom, hogy csinosan ragyogok az első szerelmem oldalán. Most, ha megnézem magam, azóta kicsit kikerekedett az arcom, és kicsivel több domb lett a testemen. De most már nem rágódom rajta annyit. Ma már az a pár kiló számomra azt jelenti, hogy fizikailag is megjelent rajtam mindaz a tapasztalat, amit az évek során felszedtem. Úgy viselem őket, mint talizmánokat, amiket a jó, a rossz és a csúf raktak rám.
Még mindig forgatom a szemem a vékony nővéremre – és minden más olyan nőre, akik alárendelik az életüket a fogyásnak –, de már inkább vagyok az a nő, aki élvezni tud egy tál finom ételt, és nem hajlandó folyton éhezni, zsírmentes kávékat inni és számolni a perceket a következő marék ennivalóig, amit aznap elfogyaszthat.
Tisztelettel:
Egy nem nullás méretű nő”
Olvass még több nyílt levelet:
- “Veregesd vállon magad” – nyílt levél az egyedülálló anyáknak
- Nyílt levél az anyukámnak, akinek (majdnem) mindenben igaza volt
- Nyílt levél a tanáromhoz: Köszönettel tartozom!