Pedig akár ki is használhatta volna ezt a 20 évet, és boldogan élhetett volna ahelyett, hogy azzal kelt fel reggel és azzal feküdt este, hogy mikor lesz már párja.
Ha belegondolunk, eleve rengeteg időt töltünk el azzal, hogy folyton valamin jár az agyunk, és csak görcsölünk az életen.
Ha épp nem a párkapcsolaton, akkor mondjuk a pénzen, vagy ha nem a pénzen, akkor azon, hogy a kolléga csúnyán nézett ránk. Ha minden kötél szakad, és egy reggel varázsütésre úgy ébrednénk, hogy nincs min görcsölni, akkor meg biztos, hogy belegabalyodnánk a fogyással kapcsolatos állandó és megszüntethetetlen ördögi körbe a saját fejünkben.
Mindig, állandóan megy a negatív mantra.
Húsz-harminc-negyven évig mindig az aktuális problémákat boncolgatjuk a fejünkben. És mindig lehetőleg olyan problémákat választunk, amiket véletlenül sem tudunk megoldani, csak rágódni rajtuk naphosszat. Például pont a párkapcsolat kérdését nem lehet megoldani fejben, akármennyire is véresre izzadjuk benne az agyunkat. Ott vagyunk szingli huszonéves nőként, és már pánikolni kezdünk azon, hogy nem tudjuk előre kitalálni, mi lesz a sorsunk.
Ki lesz a férjünk? Lesz egyáltalán férjünk? Milyen gyerekeink lesznek? Hány gyerekünk lesz? Lesz egyáltalán gyerekünk? És itt már vissza is ugrunk egy előző napirendi pontra az agyunkban, miszerint: Lesz egyáltalán férjünk? Villognak a mi hatáskörünkön kívül álló kérdések a fejünkben, mind megválaszolásra várnak, és egyikre sincs semmilyen válaszunk. Honnan tudhatnánk, hogy mi fog velünk történni majd tíz év múlva?
Azt sem tudjuk, mi lesz velünk a következő öt percben, miért foglaljuk le azzal az elménket, hogy a kifürkészhetetlen jövőn rágódunk?
A párkapcsolati tipródások tipikusan olyanok, amelyekben kevés múlik rajtunk. Azt a keveset meg úgyis megtesszük. Csinosan öltözünk, mert tetszeni szeretnénk annak a valakinek, aki remélhetőleg szembejön egyszer csak az utcán. Megvesszük azt a push-up melltartót, amitől két számmal nagyobbnak látszik a mellünk, mert ismerkedéskor az első benyomás számít. Még azt is megtesszük a jövendőbelinkért, akit még nem is ismerünk, hogy feliratkozunk mindenféle társkeresőkre, és béna alakokkal randizunk. Mindent a cél érdekében.
Azt mégsem várhatjuk, hogy otthon, melegítőben, a tévé előtt ülve egyszer csak ránk kopogtat a szőke herceg fehér lovon. Mindenki azt mondja, hogy vegyülni kell, menni bele a szórakozásba és randizásba, mert csak így lehet megtalálni az örök szerelmet. Aztán ezzel el is töltünk tíz-húsz évet, keresgélve, görcsölve, pánikolva, hogy most hogy lesz nekünk rendes, becsületes férjünk, aki rendes, becsületes gyerekeket nemz. Végül pedig szembejön, odaül mellénk a metrón, egymásba gabalyodnak a kutyáink sétáltatás közben, leöntjük véletlenül kávéval egy kávézóban, bekopogtat az ajtón, mert pizzafutár, esetleg kommersz módon bemutatnak minket egymásnak egy baráti összejövetelen.
És akkor jön a döbbenet, hogy “na tessék, itt van, ő a párom, holtomiglan-holtodiglan”.
Olyan régóta kerestük, annyit görcsöltünk rajta, hogy már alig hisszük el, hogy ez tényleg megtörténik. Pedig tényleg megtörténik, csak épp pont nem úgy, ahogy mi azt elképzeltük. Néha azt gondolom, hogy az élet direkt csinálja ezt, mert ilyen vicces kedve van, hogy minden egyes romantikus történet úgy alakuljon, ahogy senki sem számít rá. Egybeesések, véletlenek, varázslatos találkozások. Tele van a világ velük. Egyszerűen képtelenség előre készülni rá, nem lehet kitalálni, megtervezni, mint egy projektet, amin aztán lépésenként végigmegyünk. Azért nem, mert kétemberes a történet.
A magunk részéről annyit tudunk maximum tenni érte, hogy nyitott szemmel járunk, észrevesszük, ha tetszünk valakinek, és reagálunk egy jól elhelyezett bókra. Nagyjából semmi más nem múlik rajtunk. Ez azért elég frusztráló, ezért aztán akár 20 évig is görcsölünk, szorongunk és válságolunk, csak mert nem úgy alakul az élet, ahogy a mi forgatókönyvünk szerint kellene, hogy alakuljon.
A cím mondatában minden bölcsesség benne van, amit egy nő kívánhat magának a párkereséshez.
Ebben a mondatban benne van a jelen pillanat szeretete és felold minden szorongást a jövővel kapcsolatban. Közben pedig tragikus mondat is, hiszen arról szól, hogy egy nő húsz évet – HÚSZ évet! – elvesztegetett az életéből. Vagyis ő úgy érzi, hogy elvesztegette, és ez épp elég, hogy számára ez valóság legyen. Eddigi életének a felét azzal töltötte, hogy aggódott, félt, önmarcangolt a pasikérdésen. Pedig lehetett volna akár boldog szingli is, aki örömmel veti bele magát a barátaival való együttlétbe, körbeutazza a világot, rengeteg hobbija van, akkor és azt csinál, amikor és amit akar. Hát nem végtelenül szomorú? És nem pont ugyanezt csináljuk mi is?
Lehet, hogy nem mindenkinek húsz év, és nem is a párkeresés a központi kérdés, amin görcsölhet őrült sok ideig. A téma, ami körül körözünk fejben, mindenkinek más és más. A közös pont az időpazarlás. Annyi gyönyörűség van egyetlen napunkban, de észre sem vesszük, mert a jövő miatti aggódásaink és a múlt körüli rágódásaink lefoglalják az agyunk 70 százalékát. A maradék 30 százalékban pedig receptek és a 80-as évek zenéi zsúfolódnak, teljes dalszöveggel, ezzel mindenki tisztában van. Azt a 70 százalékot kellene valahogy felszabadítani a múlt és a jövő alól, hogy észrevegyük azt, aminek most örülhetünk.
Lehet, hogy nincs pasi vagy nincs ház, és nincs az az új tévé sem, ami beborítaná a nappali falát. De van helyette rengeteg más az életünkben, amitől lehet boldognak lenni, és amitől jól érezhetjük magunkat. Ne pazaroljuk az időt, ne görcsöljünk azon, ami nincs, hanem nézzünk körül, és öleljük magunkhoz azt, ami van, itt és most.
Olvass még többet a párkapcsolatokról:
- Maradjak vagy menjek? – párkapcsolati dilemmák
- Teszt: Tudd meg, hogyan működsz a párkapcsolatodban!
- “Katasztrófa volt minden párkapcsolatom, amíg utáltam a testem”