Fodrászat, péntek délután, nem messze az Astoriától. Megy a csevegés a semmiről: “Nem is akkora bunkók a magyarok, hiába mondják”, a “Te urad is nézi a foci-Eb-t?”, és “Ki kell próbálnotok ezt a halas receptet, felolvassam?” – na, ehhez hasonló párbeszédek.
Egyszer csak megjelenik az ajtóban egy apuka, vele egy cuki, copfos kislány, nagy kék szemekkel. Bátortalanul áll az ajtóban, nem tűnik annyira biztonságosnak a hajmosós, hajfestékes csetszoba. Rögtön tudni, ki az anyukája, kedvesen köszönti, rámosolyog, de a kis Nóri csak szorítja az apukája kezét, és gyanakodva nézi a nőket furcsa dolgokkal a fejükön.
“Jaj, látom, a kislányod mindig kétszer vacsorázik” – jegyzi meg negédes hangon az egyik nő, mintha csak annyit mondana, mennyire aranyos a kislány. De nem, ő nem ezt mondja, ez egy beszólás egy másfél éves kislány súlyára. A pláne az egészben az, hogy a kislány nem kövér, nem is nádszálkarcsú, egy teljesen normális másfél éves kislány. Ő közben tovább nézi gyanakodva a “testmegszégyenítő” nénit.
“Én is látom, hogy ez a gyerek nem éhezik” – kontrázik rá egy másik kedves vendég, és pont úgy hangzik, mintha még kicsit örülne is neki, hogy beszólhat egy másfél éves kislány anyukájának, ráadásul mindezt azzal az álkedves hangsúllyal, amitől a frász kitör.
Aztán jön a harmadik nő, aki ráadásul – már bocsánat – elég lepattant, és még ő is jól odaszól, hogy de édesek azok a kis hurkák, szeret enni, látszik rajta. Én meg csak ülök ott, és arra gondolok, hogy most én vagyok itt az egyetlen, 1.) aki nem tartja kövérnek a kislányt, 2.:) nem tartom jófejségnek egy gyerek lekövérezését. A kislánnyal semmi gáz nincs, a felnőtt nőkkel a fodrászatban már annál több.
“Nagyon cuki, nagyon aranyos” – mondom biztatóan az anyukának, aki összeszorított szájjal kényszeredetten mosolyog a többi nőre, azokra, akik éppen beszóltak a kislányára. Sajnos ő nem szól semmit, nem mondja, hogy szerinte pont így jó a kislánya, ahogy van, sőt mondhatná azt is, hogy a kislánya még okos is, és nagyobb szíve van, mint a többi nőnek itt a szobában összesen.
És bár tudjuk, hogy a parasztkodásra nem szép parasztkodással válaszolni, de nem mondja egyik nőnek azt sem, hogy neked is nagy a segged, vagy mennyire silány a hajad minősége. Nem mondja sajnos, én meg nem mondhatom helyette, sajnos.
És persze valamiért ez nálunk még mindig nagyon megy, hogy azonnal beszóljunk, ha valaki
- fogyott,
- sovány,
- meghízott (akkor persze inkább a “De megemberesedtél”, vagy a “Sokkal jobban nézel ki most, mint amikor sovány voltál” körmönfont fordulatot alkalmazzuk)…
Durva, hogy ez beszólási üzletág nem kíméli a nagyon kicsi gyerekeket sem. Szóval tök jó lenne kevesebb beszólás, meg az is tök jó lenne, ha mindenki a saját testével foglalkozna…
Olvass még többet testkép témában az NLCafé oldalán:
- Már 40 millióan látták ezt a testkép videót
- Az anyuka a fotóival harcol a negatív testkép ellen, a gyerekek önbizalmáért
- “Akármilyen testben élünk, emberek vagyunk!” – 8 kampány az önbizalomért