Világéletemben nagyobb darab voltam, de korábban nem tartottam “vészesnek” a túlsúlyom. 25 évesen jött egy változás az életembe, családalapítás, nyugalom, a mozgás teljesen elmaradt. Az étkezésre nem figyeltem, a dohányzásról pedig éppen leszokóban voltam. 2007-2010 között sikerült egy jó huszast összeszednem, a csúcson 127 kg voltam.
Átjelentkeztem egy új körzeti orvoshoz, aki nemes egyszerűséggel a szemembe vágott egy kézenfekvő, de mégis szörnyen hangzó kérdést: fel szeretném-e nevelni a kislányomat? Hanna ekkor 2 éves volt. Nyilván szíven ütött ez a mondat, de már bennem volt a vágy a változásra.
Örs régen
Nem tetszettem magamnak, nem szerettem, ha fotóznak, de már a tükörbe sem szívesen néztem. A ruháim nem jöttek rám, és amikor újabb darabokat kellett vásárolnom, már a konfekcióméret felső határát súroltam. Tudtam, hogy nem lesz jobb alkalom, nekem nem volt több “majd hétfőn elkezdem”, oda kell figyelni az étkezésre, és mozogni kell. Sportmúltam konkrétan a 0-val volt egyenlő, az állóképességem rettenetesen rossz állapotban volt. Fel kellett építenem az érrendszerem és izomzatom ahhoz, hogy sportolni tudjak.
Fiatal koromban megtanultam úszni, ezért az tűnt kézenfekvőnek, hogy reggel, munka előtt az uszodában kezdek. Borzalmas volt az első ébredés. Ha az ember már 6 órakor a vízbe akar csobbanni, akkor nagyon korán kell felkelni. Nem vittem túlzásba, heti 1 alkalommal jártam, péntekente. Az első pozitív csalódás akkor ért, amikor a végtelen fáradtság helyett azt tapasztaltam, hogy sokkal jobban bírom a munkát és a mindennapok teendőit. Úszás után mindig szaunáztam egyet, aztán zuhany és irány a munka. Már attól jobban éreztem magam, hogy ez a minimális, de rendszeres mozgás beindult.
És az étkezés tekintetében mit változtattál?
Úgy fogtam fel, hogy nem diétát vagy fogyókúrát csinálok, változást akartam. Nem is hiszek a nagyon gyors fogyásban, havi 1-2 kiló mínusz nem olyan drasztikus és tartós eredményt lehet vele elérni. Nem is siettem el a dolgokat, tudtam, hogy sok időbe fog telni. Ami nálam változott, az a mennyiség, a liszt és a cukor elhagyása minden szinten. Az elején teljesen kiiktattam ezeket, nem akartam. Sokan hajlamosak elhagyni a fehér lisztet, majd négyszer annyit megenni a teljes kiőrlésűből “mert azt szabad”, a végén pedig csodálkoznak, hogy nem fogytak 1 kilót sem. Elkezdett beindulni a fogyás, kívülről is jöttek a dicséretek, ettől egyre több energia szabadult fel. Nem éreztem tehernek, sikerült teljes mértékben beépíteni az életembe az új szokásokat.
Fél évente csináltam egy nagyon szélsőséges, rapid fehérjeditétát, de ilyesmit nem is szabad többször egy évben. A két hét mindig úgy kezdődött, hogy az első három napban azon gondolkodtam, mit fogok megenni, amikor vége, de a 2. hét végére teljesen megváltozott a hozzáállásom. Már nem kívántam azokat az ételeket, amiket előtte. Ahogy a mozgás mennyisége egyre nőtt, 1-2 dolog visszajött az étrendbe, de ma már nem csinálok lelkiismereti problémát belőle. Az alapvető szabályok azért megmaradtak, régebben mindenhez ettem kenyeret, ma már csak nagyon ritkán, a kávét édesen ittam sok cukorral és tejjel, odavoltam a cukros üdítőkért, de ma már nem szeretem a nagyon édes dolgokat. Az ember ízlése 6 hét alatt teljesen átalakul.
Kalóriát számoltál, vagy bevitt szénhidrátot néztél?
Amikor túlgondolja az ember a dolgokat, akkor nem lesz komfortos. Persze lehet számolgatni a kalóriát, a szénhidrátot, és lehet, hogy 10%-kal gyorsabban fogytam volna le, de időm volt, működött, elégedett voltam. Ha megkívántam egy pizzát, akkor megettem, de észrevettem, hogy már nem bírom megenni az egészet, csak a felét. 100 kg alatt belassult a fogyás, a sportot elkezdtem komolyabban venni, az egész testem átalakult. Most 88 kiló vagyok, és egy ideje mintha odaszögezték volna a mérleget. Aki intenzív edzéssel szeretne fogyni, az ne essen kétségbe, ha ilyet tapasztal. A fogyás nálam sem állt le, csak a súlyom nem változik. Az átalakulást centiméterekben érzem a ruháimon.
Oké, beindult a fogyás, de te maratonista, sőt, IronMan vagy…
Az első nagy célkitűzés az uszoda szaunájában 2010-ben fogalmazódott meg bennem, hogy szeretném átúszni a Balatont. Onnantól kezdve tudatosan erre készültem. Akkor ismertem meg az igazi motiváció húzóerejét. Amikor 2011-ben ott álltam Révfülöpön, azt gondoltam, hogy nagyon távol van a másik part, fél óra úszás után ugyanolyan messzinek láttam.
Akkor volt először katartikus élményem a sport kapcsán, kitűztem valami olyat célul, ami korábban teljesen elérhetetlennek tűnt, dolgoztam érte és véghezvittem. Ahogy kimásztam a vízből ez akkora energiát adott, hogy görcsölő vádlikkal is úgy sprinteltem leolvastatni a vonalkódomat, mintha ezen múlna az olimpiai részvételem.
2012-ben folytattam az úszást, és ismét átszeltem a Balatont, de már egy picit többre vágytam. Így jött a képbe a futás. 100 kiló környékén voltam, szóval az ízületeknek sem jelentett már akkora problémát. Elsőre 3 km-t bírtam lefutni, el sem tudtam volna képzelni a hosszabb távokat, csak élveztem a mozgást. Az úszás megmaradt, de kiegészült heti 3 futással. Egy szaunában való gondolkodás során az jutott eszembe, hogy ha át tudom úszni a Balatont és le tudok futni 3 km-t, megpróbálkozom a triatlonnal, 3 éven belül lefutom a maratont és 40 éves koromig IronMan leszek.
Talán nem is gondoltam komolyan, de tetszett az új cél. Rendszeresebb lett a futás, a 3 km-ből 5, majd 10 lett, 2013-ban pedig már félmaraton, de nem versenyen. 2014 április elején volt egy közösségi futás a Velencei-tó körül, ezt megelőzően még párban sem futottam senkivel.
Egy életre elvesztem, mikor láttam, hogy 1000 ember együtt fut, mindenki kedves, és menet közben is szurkolnak egymásnak. Nagyon megtetszett a dolog hangulata. Amikor körbeértem, a kislányom várt a célban. Felemelő érzés volt, hogy életem első érmet ő akasztotta a nyakamba.
28-29 kilométertől már nincs messze a maraton sem.
Pont így gondolkodtam én is. Másnap el is kezdtem nézegetni a maratoni versenyeket, és nem egészen egy hónapra rá lefutottam életem első maratonját. Külön erőt adott, hogy szüleim és a kislányom is kijöttek segíteni és szurkolni. Ennek a versenynek idén lesz a harmadik évfordulója, és ha összejönnek a terveim, akkor a 10. hivatalos maratonomat fogom ott teljesíteni.
Megvolt a maraton, az úszás is, már csak a kerékpár maradt
Vettem is egy túrakerékpárt, és megpróbáltam kisebb etapokat menni vele. Mivel 15 évesen ültem utoljára bicajon, nem akartam kapkodni. Ahogy nőttek a távok, már nem arra koncentráltam, hogy fogytam-e még egy kilót, a motiváció itt már teljesen átalakult. Életszerűvé vált a nagy álmom, az IronMan. Szinte minden edzésen, elképzeltem magam a célban. Nyáron a Balaton-átúszásra már biciklivel mentem, aztán hazatekertem Balatonfüredre, ahol este futottam egy félmaratont. Ez már mind a tudatos felkészülés része volt. Az első hivatalos triatlonversenyem 2015-ben Szálkán egy középtávú futam volt. Az időeredményem nem volt a legjobb, mégis óriási élmény volt befutni. Úgy gondoltam, ha már sikerült a “féltáv”, akkor 2016-ban jöhet a teljes (3,8 km úszás, 180 km kerékpár, 42 km futás). Beneveztem a Nagyatádon megrendezett Hosszútávú Országos Triatlon bajnokságra, azaz az ExtremeManre.
Úgy tűnik, minden simán ment.
A pofon mindenkinek kell és meg is jön, nekem 2014-ben az októberi budapesti maratonon. A hirtelen jött a meleg, későn volt a rajt (11-kor), én pedig nagyobb arccal álltam a rajtzónába, mint kellett volna. 32 km-nél összeestem, és befeküdtem egy kapualjba. Óriási csalódás volt, mert azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Utólag már tudom, hogy milyen hibákat követtem el: nagyképű és amatőr voltam, kiszáradtam. Ittam, ettem, lezuhanyoztam, majd szóltam a páromnak, hogy üljünk kocsiba, mert van itt egy félbehagyott dolog. Visszajöttünk Budapestre és befejeztem az Árpád hídtól a maradék 10 kilométert. Azt gondolom, nem szabad a földön maradni egy bukás után, azonnal fel kell állni. Nagyon sokat köszönhetek ennek az élménynek, sokszor eszembe jut.
Hogy sikerült az IronMan?
A kulcs a felkészülés volt. A böngészőm kezdőlapja egy visszaszámláló lett, ami minden nap emlékeztetett rá, hogy mi a cél. Rengeteg munkát tettem bele, de mindvégig tudtam, hogy meg fog térülni. Soha nem éltem át még olyan élményt, mikor 650 elszánt versenyzővel álltam a tó partján, némán hallgattuk Vangelistől a Conquest of Paradise-t, ágyúlövés és elkezdődött az “év leghosszabb napja”. A verseny jól ment, a finisre pedig nincsenek szavak. Megindító pillanat volt a lányommal és a keresztlányommal befutni. Mindenkinek kívánom, hogy legyen az életben legalább egy ilyen élménye. Az első gondolatom az volt, hogy “soha többet”, de 3 nappal később a böngészőm visszaszámlálója már 362 napot mutatott.
Megvan a maraton, a Balaton úszva, az IronMan, mik a jövőbeli tervek?
Idén a cél egy jobb időeredmény a nagyatádi versenyen. Bízom benne, hogy a kemény téli felkészülés be fog érni. A triatlonban megtaláltam magam, szeretem a változatosságát. Persze a kihívásokat folyamatosan keresem, és bár az ultrafutás nem nagyon vonz, egyszer szeretném a Balatont egyéniben körbefutni (220 km). Idén már párosban indulok, ha ez is sikerül, akkor 2018-ban ez lesz a cél. Jelmondatom: “a lehetetlen csupán egy opció”. A sporttevékenységen kívül a blogomon szeretnék motiválni másokat. Segíteni a bizonytalankodóknak és tanácsokat adni azoknak, akik igényt tartanak rá. Sajnos hiányt érzek, az amatőr “edzői piacon”, pedig saját példámon tudom, hogy mennyire elkél néha a külső segítség.