Nemrég csatlakoztam egy fogyókúrás csoporthoz, ahol szembesültem vele, hogy ezek a gondolatok nemcsak velem akarnak kiszúrni, hanem majdnem mindenkinél előfordulnak, és mások is ugyanígy küzdenek a saját fejükben a démonokkal. Ez jó hír, mert ezek szerint még nem bolondultam meg, ráadásul sorstársakra is leltem, együtt pedig könnyebb lesz elkerülni a csapdákat. Egy gyors körbekérdezés után összeírtam, milyen szokásos kifogásokkal és nyomasztásokkal zaklat minket, fogyókúrázókat a saját agyunk és a környezetünk.
“Tudom, miket kellene ennem, de valamiért nem csinálom.”
Már többet tudunk együttvéve arról, hogy mit mikor és hogyan kellene megennünk ahhoz, hogy lefogyjunk, mint egy szakképzett, diplomás dietetikus. Mégsem megy. Pontosan tudjuk, hogy délelőtt jó a gyümölcs, hogy milyen kenyér kell – ha egyáltalán kell –, hogy este kerüljük a szénhidrátot, és mivel pótoljuk a cukrot. Ott van a fejünkben minden. Sőt még étrendet is kapunk, le van írva fekete-fehéren, mit és mennyit együnk háromóránként. De olyan, mintha lenne valami gát a fejünkben, mintha megbénítaná a kezünket, amikor a zabpehely felé nyúlnánk, és délután kiüti a kezünkből a répát, amit uzsonnára ennénk.
Azért van ez, mert az evéshez már társult egy negatív kép: az evés rossz, ami megkeseríti az életünket, és vagy nagy segget csinál, vagy pedig csupa lemondás. Fájdalom fájdalom hátán, és mind az evés köré csoportosul. Pedig az étel nem gonosz, azért van, hogy táplálja a testet és lelket, nem azért, hogy kínozzon minket. Ha sikerül ezt a negatív felhangot elvenni az evés mellől, akkor sokkal könnyebben tudunk utána arra koncentrálni, hogy egészséges alapanyagokból összeállítsunk egy olyan étrendet, ami finom is, és még fogyunk is tőle.
“A jó napjaimon jó ételeket eszem, rossz napjaimon viszont rávetem magam a kenyérre és a cukros péksütikre.”
Ez van, az étel bizony jelenthet vigaszt. Sokan vagyunk, akik a súlyunkkal azért küszködünk leginkább, mert gyerekkorunkban már megtanultuk, hogy a finomságok elfeledtetik minden bajunkat. “Lehorzsoltad a térded, kislányom? Itt egy kis csoki.” Csak felnőve már átalakult és azt mondjuk magunknak: “Lehorzsoltad a lelked? Itt egy egész torta.” A hangulatingadozásainkat orvosoljuk a kajával, ami persze oda vezet, hogy a jó napok miatt elért súlyvesztést gyorsan visszaszedjük a rossz napjainkon.
Megér még egy misét az is, hogy jó ételnek és rossz ételnek tekintünk bizonyos ételcsoportokat. Pedig szerencsétlen ételek se nem jók, se nem rosszak, csak úgy vannak, mert valaki elkészíti és eladja őket. A csoki nem egy sorozatgyilkos a tévéből, ahogy a teljes kiőrlésű liszt fején sincsen glória. Ott kellene kezelnünk minden ételt, ahol a helye van: jót tesz az egészségünknek vagy nem. Egy alma csak egy alma, egy süti pedig csak egy süti. Felesleges utálni bármelyik ételt. A döntés viszont rajtunk áll, hogy megesszük vagy sem.
“Az a vékony csaj milyen mázlista, bármit megehet, én meg ha kinyitom a hűtőt, hízom két kilót.”
Klasszikus mondat, amit már ezerszer hallottunk. Hibáztatás, féltékenység, mutogatás, versengés és önutálat egy mondatban. Utáljuk magunkat, mert éhesek vagyunk állandóan, mégsem fogyunk kellő ütemben és utáljuk a másikat, aki eheti a pizzát tejszínhabbal, akkor sem látszik meg az alakján.
Mennyivel jobb lenne, ha abbahagynánk a stresszelést és a versengést, hogy inkább saját magunkra fókuszáljunk? Akkor talán észrevennénk magunkat, amint már megint csak a kanapén tespedünk ahelyett, hogy tornáznánk a gyerekek fektetése után. Az biztos, hogy az még senkit sem fogyasztott le, hogy másokat hibáztatott.
“Mindegy, mit csinálok, nem mozdul a mérleg.”
Frusztráló, hogy úgy érezzük, mindent, de tényleg mindent megteszünk, mégsem sikerül leadni egy kilót sem. A mérleg szerint. A probléma ott van, hogy már mérlegfüggők lettünk, és az egész napunkat elrontja, ha nem mozdul lefelé. Ha pedig még többet mutat, mint tegnap, akkor aztán vége van a világnak. Pedig annyi minden befolyásolhatja a mérlegelést, hogy összeszámolni is nehéz lenne, úgyhogy leginkább hagyni kellene ott porosodni az ágy alatt, és átváltani a centizésre. Ha heti egyszer megmérjük a derék, csípő, mell, comb és kar körfogatát, akkor sokkal inkább tudjuk követni a változásokat, mint mérleggel és az eredmények is motiválóbbak lesznek.
“Egyszer lefogytam 20 kilót, de mind visszajött.”
Azt hiszem a mi fogyókúrás csoportunk minden létező diétát és fogyókúrát ismer. Az egyik lefogyott az Atkins diétával, a másik meg két hét alatt leadott 5 kilót a káposztalevessel… Aki életében már fogyókúrára adta a fejét, az tudja, hogy a különböző kúrák, amik csak bizonyos ideig tartanak, nem hatékonyak, hiszen utána visszatérünk a korábbi étrendhez, amivel szépen magunkra esszük a leadott kilókat. Mivel a célunk nem az, hogy két hétig jól nézzünk ki nyáron a bikiniben, ezért inkább életmódváltásban érdemes gondolkodni, amivel egészségesebben étkezünk, mellesleg pedig még le is fogyunk tőle.
“Ma van a szülinapom, majd holnaptól diétázom.”
Minden. Áldott. Nap. Van valami, ami miatt el lehet halasztani a diétát. Ha húsvét van, akkor azért, ha a gyereknek lesz szülinapja, akkor azért, ha meg épp vasárnap van, és bebutulunk a tévé elé egy tál chips társaságában, akkor meg azért halogatjuk, hogy egészségesen együnk. Ebben a jelenségben az a ludas, hogy a diétára, egészséges életmódra nem úgy gondolunk, mint az öngondoskodás egyik formájára, hanem mint büntetésre és kényszerre.
Olyan, mintha azt mondanánk, hogy ma nem fürdünk, nem mosunk fogat, nem kenjük be a gombás lábunkat, hogy meggyógyuljunk, mert ráér az holnap, ma lazulni akarunk. Az öngondoskodásnak nincs kezdő és befejező időpontja. Az étrendünk, mozgásunk, életvitelünk csak döntések sorozata. Egyetlen pillanatban kell mindig az egészség mellett döntenünk: most.
“Milyen jól nézel ki, fogytál?”
Aki jól néz ki, az tuti fogyókúrázik. Pedig lehet, hogy azért néz ki jól, mert végre boldog, vagy mert megvette magának azt a cuki türkiz ballonkabátot, amiben úgy feszít, mint egy mozicsillag, és ez sugárzik róla. De valamiért megszállottjai vagyunk annak, hogy ha valaki jól néz ki, akkor biztos lefogyott, és azt hisszük, hogy bárkinek a fogyása az közügy, társadalmi érdek, amibe bárki beleszólhat, megjegyzéseket tehet rá, és ítélkezhet fölötte.
Ebbe a kategóriába tartozik az a beszólás is, amit szinte mindenki megkap, aki látványosabban lefogy, hogy “Hova fogyókúrázol még, a végén teljesen elfogysz, ez már egészségtelen.” Meggyőződésem, hogy ilyenkor csak azért szólnak bele, mert saját magukkal nincsenek kibékülve és görbe tükröt jelent nekik, hogy valakinek sikerült a fogyás, nekik meg nem.
“Nézhetnék ki úgy, mint az a csaj, de nem akarok salátán élni.”
Óriási tévedés, hogy a fogyás titka az, hogy valaki folyton salátaleveleket rágcsál. Az egészséges életmódhoz hozzá tartozik minden ételcsoport, még a magas kakaótartalmú csoki is, épp csak nem mindegy, hogy mit, mennyit, mikor veszünk magunkhoz. Ha egyszer vesszük a fáradságot és felkutatjuk, mi mindent lehet enni úgy, hogy még fogyni is tudunk tőle, akkor már olvasás közben jóllakunk, és soha többé nem gondoljuk azt, hogy az egészséges életmód egyenlő az unalmas, sírógörcsökben elrágcsált salátalevelekkel kirakott élettel.