Zavarja a kilátást, ha nincs tökéletes tested, nehogy már azt hidd, hogy bármit felhúzhatsz, ha lóg a melled, vastag a lábad, vagy van egy kis hasad. Legalábbis valami ilyesmi járhat annak a tökéletes nőnek a fejében, aki a minap beszólt a nőknek egy közösségi oldalon, hogy akinek “orangutáncsöcse” van, az ne hordjon pólót melltartó nélkül, mert neki hánynia kell. Nem vettem magamra a megjegyzését, mert nekem nincs is mellem – leműtötték mellrák miatt –, amit hordhatnék melltartó nélkül, de ha elindulunk a gondolatmenetén, akkor rájöhetünk, hogy rengeteg szabállyal kell megküzdenünk ahhoz, hogy mások ne gondolják azt rólunk az utcán, hogy vizuális környezetszennyezést követünk el.
Ne vegyél fel magadra feszes nadrágot, ha nagy a segged és vastag a combod – a rövidnadrág eszedbe se jusson! –, mert az gusztustalan, és azok mind, akiknek kicsi és vékony az alfelük, majd rosszul lesznek tőled.
Mit képzelsz, hogy reggel úgy állsz a tükör előtt, hogy azt mérlegeled, mi tetszik neked, és nem az jut eszedbe, hogy az a random csaj a buszon épp milyen megjegyzéseket tesz majd egyes testrészeidre?
Tényleg, igazán lehetne annyi önkritika benned, hogy ha nem tökéletes a tested – azaz a népesség 99 százalékába tartozol –, akkor meghúzod magad egy sarokban, és nem villogsz meg mutogatod azt, amit szégyellned kellene. Szépen csendben elő kellene venned a legnagyobb paplanhuzatot, kivágni a fejednek meg a kezeidnek három lyukat, és abban közlekedni, mert az aztán mindent eltakar, amit a szegény, vékony, izmos, tökéletes lányok nem bírnak nézni. De melltartót is vegyél ám alá, nem élhetünk ilyen káoszban, hogy löbögő “orangutáncsöcsökkel” mászkálj az utcán, de a legegyszerűbb, ha lefáslizod az egészet, hogy biztos a helyükön maradjanak.
Ne vegyél fel feszülős pólót sem, ha nincs kockás, teljesen lapos hasad, mert még a végén valaki szívrohamot kap a HÉV-en, hogy milyen hurkáid vannak. Vagy az is megoldás, hogy soha többet ne ülj le, mert akkor kevésbé látszik az a kis háj, amit állva még be tudsz szippantani. Persze közben nem tudsz levegőt venni, de kit érdekel, a lényeg, hogy az a huszadik nő az utcán, aki úgy néz ki, mintha Victoria Beckham és Rubint Réka szerelemgyereke lenne, nehogy felhördüljön, igazán megéri ezért egy kis fulladásos halál. Mindent a cél, azaz a megfelelési kényszer érdekében.
VAGY
Esetleg lehetne úgy élni, hogy nem szólogatunk be mások testére, és nem szégyenítünk meg senkit nyilvánosan. Már a bölcsis lányom agyáig is eljutott, hogy nem szép dolog a csúfolódás, úgyhogy nehezen tudom felfogni, felnőtt nők hogy lehetnek ennyire fejletlenek agyilag, hogy kiosztják, kinek mit szabadna felvenni a habtestére. Kinek mi köze hozzá, hogy a másik ember milyen ruhát vesz magára? Ha neki piros tollas kalapot van kedve viselni sárga szandállal, akkor tegye, érezze jól magát, akinek meg nem tetszik, az nézzen máshova.
Nem bírom felfogni ésszel, hogy az ilyen emberek, akik önjelölt divatdiktátorként lealáznak ezernyi nőt, amiért nem tökéletes a melle, honnan veszik a bátorságot, hogy bárkinek meg akarják mondani, milyen ruhát viseljen. Valószínűleg az van a háttérben, hogy ezzel akarják tuningolni a saját önbizalmukat, úgy érzik, ha leorangutáncsöcsösöznek másokat, akkor nekik peckesebb lesz a mellük, és magabiztosabban mennek végig az utcán melltartó nélkül, mert lám, ők aztán tudják, mit illik felvenni. Nekik van önkritikájuk, kipakolhatják nyugodtan mindenüket. Jó eséllyel már általános iskolában is az volt a legkedvesebb szórakozásuk, hogy a többi gyerek lelkén ugráltak két lábbal, így építették fel a mára hatalmasra duzzadt egójukat.
Pedig nagyon egyszerű lenne ennek a helyzetnek a megoldása: mindenki törődjön a saját testével, saját öltözködésével, és hagyjuk már abba egymás alázását.