“Elmehetsz, engem nem érdekel!” – csattant oda Pénélope Vicnek a Házibuli című örökbecsűben, amikor kiderült, hogy Philipnek csak egy jegye van arra koncertre, amit minkét lány látni szeretne. Vic nyilván szeretne elmenni, Pénélope azonban napokra bevágja a durcit a filmben. Engem pedig ezt látva hatalmába kerített az a jól ismert gyomorszorító érzés, amit otthon is megtapasztaltam sokszor, ugyanis anyukám előszeretettel alkalmazott hasonló érzelmi manipulációkat velem szemben, ha történetesen valami olyat gondoltam, csináltam, akartam, ami neki nem tetszett. Ilyenkor aztán órákon, de előfordult, hogy napokon át sem sikerült megpuhítanom, hiába sündörögtem körülötte egész nap a kedvét keresve, segítettem a konyhában, a főzésben, a takarításban. Ő a néma csend falai mögé bújt, s ha kérdeztem valamit, olyan mondatokkal válaszolt, amik csak tetézték a kínjaimat.
“Bánom is én!” – vetette oda flegmán, majd újra szigorú hallgatásba burkolózott.
Hiába, az ilyen passzív-agresszív viselkedési módokkal baromi nehéz külső szemlélőként mit kezdeni, de ma már azt is tudom, hogy belülről nézve sem kellemes a dolog. Arról van szó ilyenkor, hogy az ember mélységesen meg van győződve a saját igazáról, vagy áldozat mivoltáról, és sértve érzi magát, amiért a másik ember nem képes belátni, hogy az egyetlen ésszerű megoldása egy szituációnak csakis az lehet, amit ő gondol – ami persze maflaság.
| A passzív-agresszív ember hatalmas tehernek érzi a környezet legapróbb kérését is. Úgy érzi, a környezet elárasztja követelésekkel, melyekkel ő nem tud megbirkózni, melyek teljesíthetetlenek. Sokszor kihasználtnak érzi magát, vele mindig méltánytalanul bánnak. Dühös, és automatikusan mindenre negatív módon reagál, hangulata pesszimista és szkeptikus. Negatív személyiségként is szokás jellemezni ezeket az embereket. (Házipatika) |
Szóval, ahogy utaltam rá, az anyai példa sajnos ragadós volt. Bár a némasággal való büntetésre én képtelen vagyok – nyilván túl sokszor voltam gyerekként ilyen helyzetek szenvedő alanya –, viszont kiválóan tudok szavakkal szemétkedni, jól elhelyezett, csípős megjegyzésekkel az őrületbe kergetni a partnert, akivel konfliktusba keveredek – leggyakrabban a páromat, aki bőven tudna mesélni a témáról.
Természetesen nem vagyok rá büszke, hogy hajlamos lettem felnőttként én is belecsúszni ezekbe a szörnyű viselkedési zsákutcákba. A jó hír viszont az, hogy már időben felismerem azokat a helyzeteket, amikor elindul a verkli, és képes vagyok megállni a lejtőn, mielőtt még hagynám, hogy nagyon elmérgesedjen a passzív-agresszív megnyilvánulásaim miatt egy-egy konfliktus. Persze ahhoz, hogy sikerüljön kitörni a negatív mókuskerékből, nagyon erőfeszítés kell, és meg kell tanulnunk kívülről is látni magunkat. Nyilván mindenkinek más módszer segít, hogy a sok elfojtott indulatát szublimálni tudja. Nekem egy kiváló szakember, a tudatos önreflexió, a sok sport, és főleg a Bikram-jóga hozta el a megváltást, amitől sokkal nyugodtabb, békésebb és magabiztosabb leszek, és nem kergetem rendszeresen őrületbe a környezetemben élőket holmi dühkitörésekkel és csípős kis szurkálódásokkal.
Személyes érintettségem folytán öniróniát is gyakorlok akkor, amikor mutatok most néhány tipikus passzív-agresszív mondatot, és fellibbentem a fátylat a jelentésükről. Ha te is magadra ismersz belőlük, akkor ideje mélyen magadba nézni és változtatni.