Sok dologtól függ, hogy gyökeret tudsz-e verni külföldön, egy ismeretlen országban, szerintem számít az életkorod, a nyelvtudásod, egyedül mész-e vagy a családoddal, milyen munkahelyet találsz, könnyen teremtesz-e kapcsolatot. Valószínűleg minden variációban nehéz, és a legtöbben csak akkor beszélnek a rossz tapasztalataikról, amikor már itthon vannak. Mintha bizony szégyen lenne, ha nem birkózik meg valaki a honvággyal, vagy nem szívesen végez olyan munkát, ami messze a képességei és tudása alatt van. Pedig erről szó sincs, szerintem mindenkinek tisztelet jár azért, mert volt mersze megpróbálni, mert nekifutott. Van, akinek sikerül, másoknak nem, de ettől még korántsem lúzerek.
Az elvándorlás mindennapos jelenség Magyarországon
“Két évig éltünk Norvégiában, ahol nagy nyugalomban és anyagi biztonságban voltunk. Tényleg. Semmi stressz, kis falu, kedves emberek. Én nem dolgoztam, mert nem tudtam norvégül, de a férjem fizetéséből simán megéltünk, igaz, ő kőkeményen robotolt, hetente négy napot, napi 12 órán keresztül. Szorgalmasan tanultam a nyelvet, és mostanra közel középfokon beszélek. Nem volt rossz, de iszonyú honvágyam volt mindvégig. Egész nap egyedül voltam, igazából internet nélkül becsavarodtam volna. Kb. mostanra lehetne munkám, mert annyira fejlesztettem a nyelvtudásomat, hogy most már alkalmaznának, de hazaköltöztünk. Mindketten annyira vágytunk az otthonunk után, hogy a honvágy győzött. Egyszer sikerült munkát találnom egy nagy közkonyhán, éjszaka kellett takarítani, kb. egy hónapig bírtam, a derekam bedurrant. Két diplomám van, több nyelven beszélek, mégsem kaptam jobb munkát, mert hiányzott a magabiztos norvég tudás. Nem panaszkodom, a kiköltözésünk előtt egy évig nem kaptam munkát itthon sem…
Szörnyű volt, hogy nincs kivel beszélgetni, pedig még társaságunk is volt, de olyanokról, ami engem érdekelt, senkivel nem tudtam szót váltani. A családom is hiányzott, nem volt elég a telefon. A hideget gyorsan megszoktam, a falusi környezet azonban rettenetesen idegen volt nekem, hiszen mindig Budapesten éltem, viszont egy nagyvárosban nem tudtunk volna lakást bérelni, ahhoz nem volt elég pénzünk. Van némi megtakarításunk, ismét itthon élünk, igyekszünk munkát találni. Remélem, sikerül. A lakásom megvan, tehát van fedél a fejünk felett, és egyelőre élvezem az ismerős közeget, de érzem, hogy a stresszmentes norvég nyuginak vége. Ki tudja, talán örökre, talán nem.”
Norvégia nincs olyan messze. Egy másik barátnőm egészen Ausztráliáig ment, igaz, ő egy szerelem miatt költözött el, több mint 5 éve él Sydney-ben.
Nagyon furcsa érzés, ha itthon vagyok, akkor Ausztrália hiányzik, ha ott vagyok, akkor Magyarország.
A szüleim és a barátaim hiánya a leginkább fájó. Nyelvi nehézségeim nincsenek, mindent értek, az ausztrál angolt gyorsan megtanultam megérteni. Férjhez mentem, de a gyerekkel még várok, mert nincs saját lakásunk, és félek az anyukám elérhető közelsége nélkül gyereket vállalni. Itt minden nagyon drága, főleg a lakásbérlés, de közben meg szuper hely. Állandó munkám nincs, de a szakmámban dolgozom, és általában van mit csinálnom. Az emberekkel hadilábon állok, mert az ausztrálok mentalitása nagyon távol áll tőlem, az egyetlen szórakozásuk, hogy iszonyúan berúgnak, ráadásul elég egyszerűek is. Ja, és imádnak focimeccsre járni, ami engem egyáltalán nem érdekel. Szóval, a szociális életemmel van egy kis probléma, a férjem meg állandóan dolgozik, ezért sokat vagyok egyedül. Szívesen jönnék többet haza, de nagyon drága a repülőjegy, és hosszú az út, ezt nagyon nem szeretem. Viszont soha többet nem akarok Magyarországon élni, pedig külföldön sem leányálom, de ott tutira találsz munkát, amiből megélsz, és nem kell aggódni azért, hogy legyen mit enni. Ez sokat nyom a latban!”
Sokan eleve úgy vágnak neki a kiköltözésnek, hogy tudják, nem fog örökké tartani, csak néhány évig, addig gyűjtenek, aztán újra itthon élnek majd.
“A feleségem is, én is orvos vagyok. Állandóan dolgoztunk, rengeteget ügyeltem, de képtelen voltam eltartani a családomat normálisan, miután megszületett a lányunk. Ekkor döntöttünk úgy, hogy Angliába költözünk, ahol sok pénzt kereshetünk, és végre vehetünk magunknak egy olyan lakást itthon, amire mindig is vágytunk. Közel hét évet éltünk Angliában, most már három gyerekem van, a legnagyobb iskolás lesz szeptembertől, ezért hazajöttünk. Miért? Mert mi itthon vagyunk otthon, itt ismerem a házakat, itt vannak a barátaink.
Odakint mindig idegennek éreztem magam, pedig korrekt munkakapcsolatban voltam a kollégáimmal, jó fizetésem volt. Sosem tudtam megbarátkozni a sok esővel, nem volt közös beszédtémám az emberekkel, nem volt közös múltunk. És így jövőnk sem.
Az iskola Angliában megfizethetetlen három gyereknek magániskolában, viszont az államiban nem kap magas színvonalú oktatást. A feleségem is, én is boldogan költöztünk vissza, mindketten magánpraxist nyitunk, az állami egészségügyben nincs jövő. És végre van egy kényelmes lakásunk, elsősorban ezért vállaltuk a kint létet. Ezt itthon soha nem tudtuk volna megteremteni.”
Van egy elméletem, miszerint gyökeret ereszteni külföldön, egy másik kultúrában csak harminc év alatt lehet. Nyilván nem vagyok tévedhetetlen, de valahogy az ismerőseim még nem cáfoltak rá erre.
“Három gyerekkel költöztünk ki Amerikába, tulajdonképpen szerencsét próbálni. Reméltem, hogy a nagyok egy év alatt jól megtanulnak angolul, és ha a férjem talál kint egy jó állást, akkor maradtunk volna végleg. Az itthoni házunkat kiadtuk, és a bérleti díj bőven fedezte a kinti lakhatásunkat. A megtakarított pénzünket költöttük élelemre, ruházkodásra, és egy cseppet sem bántuk meg az Amerikában eltöltött időszakot, hiszen nagyon jól éreztük magunkat. Viszont nem volt álommeló, ezért egy év után újra itthon voltunk. Jó élmény volt, kaland, de nem több.”
Éppen tegnap tudtam meg, hogy egy volt évfolyamtársam szintén nekivág a családjával az Újvilágnak. Három lány, papa, mama. Szerintem nagyon bátrak, bízom benne, hogy sikerül nekik, bár biztosan nagyon fura lesz negyven fölött gyökeret verni egy egészen más kultúrában, egy távoli kontinensen. Lehet, hogy ők lesznek a kivételek, akiknek sikerül?
És akkor még nem is beszéltünk a Németországba költözött barátokról, ismerősökről!
“Először a férjem kezdett vízvezeték-szerelőként Németországban dolgozni, én maradtam itthon a két gyerekkel. A jelzáloghitelünk miatt kényszerültünk erre a megoldásra, és azonnal kiderült, hogy megéri. Két év telt el az ingázással, nekem nagyon hiányzott a férjem, a gyerekeknek az apjuk. Akkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy a negyedikes lányunknak is jó lenne, ha Németországban nőne fel. Szóval, gondolkodtunk, és arra jutottunk, hogy belevágunk. Először én költöztem ki a lányommal, a fiamnak még volt egy éve érettségiig, ő maradt a szüleimnél, és utána jött utánunk.
Kutya nehéz volt az első két év, keményen küzdöttünk a nyelvvel, a honvággyal. A lányom fél év alatt teljesen megtanult németül, addig pedig a tanárok a lehető legkedvesebben segítették.
Én is birkóztam a nyelvvel, megtanultam vezetni is, mert egy kis faluban van a lakásunk, onnan pedig be kell járnom dolgozni, de busz nincs olyan korán, mint amikor én indulok. Szobaasszony vagyok egy szállodában, hajnali ötkor kezdek, kettőkor indulok haza. Este nyolckor bezuhanok az ágyba, nem mondom, hogy nem kell keményen megdolgoznom a fizetésemért, de kényelmesen élünk, nem kell nézegetnem az üzletben, hogy mit vehetek meg, és mit nem. Nyaralni is tudunk, a kocsikat sem probléma fenntartani. Most már négy éve itt lakunk, szerintem már soha nem költözünk haza. A barátaink és a családunk hiányzik ugyan, de sokszor hazamegyünk 2-3 napra, és így ki lehet bírni. A nyugalmunk sokat ér, és a gyerekeknek itt legalább van jövőjük.”