Az első macska a kutyánk halála után néhány évvel érkezett, mert már nagyon szerettünk volna háziállatot, a gyerekek is, meg én is. A férjem viszont nem akart több kutyát, és egyáltalán nem rajongott egy macskáért sem. Úgy döntöttünk, hogy egy házi cicát mindenképpen bevállalunk, éppen születtek is kismacskák egy barátunknál, és választottunk egyet. Kinti cicában gondolkodtunk, aki csak a nagyon nagy hidegben jöhet majd be a házba. Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt patália, de aztán úgy tűnt, hogy apa is belenyugodott. Aztán jött a névnapom, és pont aznap utaztunk nyaralni, nyaralás után jöttek hozzánk a festők, és a festés utánra időzítettük, hogy érkezzen a kiscica. De a férjem beelőzött, és az utazás reggelén megjelent ölében egy kis thai macskával, amit névnapi ajándéknak szánt. Az utazás reggelén. A festés előtt. Megbeszélés nélkül. Némi bőgés után persze örültem, hiszen tündéri kis szőrgombóc volt, akire ránézni is nehéz volt öröm és meghatódás nélkül. Ő volt Marcipán, hathetesen.
Nehéz nem elgyöngülni egy kiscicától!
Persze a gyerekek nem akartak elutazni, hanem otthon akartak maradni a macskával, nem volt alomtál meg kaja, tehát enyhén szólva készületlenül ért minket a kis jószág jövetele. Gyors bevásárlás után azonban cicássá alakítottuk az otthonunkat, mert a kis jövevény benti cica volt. Annyira kedvesen pislogott, hogy nem is bántam, hogy a bútorokat kiszaggatja majd, esetleg az ágyamba mászik, vagy szőrös lesz mindenünk ezen túl. A nyaralás idejére a szüleim bevállalták Marci pesztrálását, majd a kéthetes festés következett, ami szintén nem volt leányálom, de a nagyon rendes festők szófogadóan zsilipeltek, hogy Marci ne lóghasson ki a kertbe.
Azóta kicsit már megnőtt
Rendben megkapta az oltásait, mi pedig esténként Marcipánnal mentünk aludni. Olyan természetesen jött lefeküdni, mintha mindig az ágyunkban lakott volna, időnként kicsiket harapott a horkoló férjembe, mert a horkolás zavarta. Nagyokat nevettünk, mert az ágynemű zizegése annyira megijesztette néha, hogy négy lábbal felrugaszkodott a levegőbe, és úgy ugrált, mint egy kis béka. Szóval vicces volt, kedves, és mindenki a lábai előtt hevert, és így van ez a mai napig. Ha hazaérek, azonnal megjelenik, ledobja magát a földre, és meg kell simogatni, este tévénézéskor pedig az ölembe kuporodik. Mindig elmagyarázza, mit akar, és egészen megszoktuk már, hogy alig van macskaszerű hangja. A szőre maga a bársony, jólesik simogatni, szóval beváltotta a hozzá fűzött reményeket. És tényleg tönkretett sok mindent, de ezt elfeledteti az a sok jó, amit kapunk tőle.
Aztán tavaly egyik este a fiam úgy jött haza az edzésről, hogy egy kismacska ácsorgott mellette. Hűvös októberi este volt, a macsek nyávogott, és azonnal kijelentettem, hogy nem jöhet be az otthonunkba, és nem tartjuk meg, de fél óra múlva még mindig a teraszon sündörgött, ezért adtam neki enni. Egy óra múlva pedig elégedetten kuporodott össze a kanapén, és láthatóan otthon érezte magát. Teszi ezt egy éve. Picur, ahogyan elneveztük, pontosan Marci szöges ellentéte. Hatalmas szája van, állandóan óbégat valamiért, tökéletes ragadozó, aki madarakra vadászik a kertben, megeszik mindent, amit elé teszünk, és pusztán a család látványára dorombolni kezd.
Picur azonnal otthon érezte magát
Szerencsére szobatiszta, az állatorvos jóvoltából pedig ivartalan. Marcipán kezdetben nem örült, de néhány hét elteltével befogadta az új macskát, és gyakran anyáskodik is felette: mosdatja, cirógatja, hagyja, hogy megegye a kajáját, sőt a fekhelyére is odaengedi. Összeszoktak, ahogyan mi is megszoktuk, hogy ketten vannak. Szeretjük nézni, ahogyan kergetőznek a Marcival, vagy összegömbölyödve alszanak egymás mellett. Még a férjem sem akadt ki az újabb jövevényen annyira, mint vártam, azt hiszem, beletörődött a megváltoztathatatlanba. A lányom imádja Picurkát, úgyhogy a macska marad.
Marcipán ilyen most, és így is imádjuk
Ketten vannak, és ez így tökéletes, azt azonban nem szeretném, ha jönne egy harmadik is, mert pont elég macskakaját veszek, meg elégszer tisztítom az almot, úgyhogy az optimális egyensúly megvan. Aki gondolkozik háziállaton, annak csak annyit mondok, hogy bátran vágjon bele, csak egyet ne felejtsen el: a szőrös gyerekekért is felelősséget kell vállalni, tőlünk függenek, és nem lepasszolhatók, ha éppen macerás velük az élet. Mert ők is családtagok.
