Magas vagyok és vékony, és bár a mai szépségideál alapján két rettentően szerencsés adottság ez, ahhoz, hogy bejussak a legszebbek közé, már kevés vagyok: túl fehér a bőröm, túl vastag a szemöldököm, túl rövid és túl ősz a hajam. Ennek ellenére mégis pokoli szerencsés vagyok, mert lélekben sikerült elérnem azt az állapotot, hogy már nem akarok semminek és senkinek megfelelni, nem úgy a többség, az a rengeteg férfi és nő, aki komolyan szenved attól a testtől, amelybe született – mert elhiszi és ezzel meg is teremti a „szépek” halmazát, ahova csakis azok kaphatnak sorszámot, akik hozzák az aktuálisan elvárt testi paramétereket. Hogy mi történik azokkal, akik ebbe sehogy nem férnek bele? Nos, róluk csak kevés szó esik, pedig nagy többségben vannak.
Julia Fullerton-Batten brit fotós is tudja ezt, csendben maradni pedig nem szeret, ahogy hétköznapi témákkal foglalkozni sem. Rendre olyan bonyolult jelenségeket boncolgat, amelyeket ésszel felfogni is nehéz, nemhogy képen megörökíteni. Legutóbb, amikor írtunk róla, az anya-lánya viszony mélységeit és magasságait járta be, most pedig olyan hétköznapi embereket kapott lencsevégre meztelenül, akik 15–17. századi festmények modelljei lehetnének. Sorozatának célja, hogy megmutassa, mennyire a fizikai megjelenés rabjai vagyunk, és milyen képlékeny, hogy egy adott kor éppen mit kiált ki szépnek – ezzel mennyire meghatározza azoknak a nőknek és férfiaknak az életét, akik ebbe a halmazba nem kerülhetnek bele.
forrás: culturainquieta