Az írásában az a legszebb, hogy egyáltalán nem az a lényeg benne, hogy ő most milyen szexualitással él, hanem sokkal inkább az elfogadásról és az egymás felé nyitottságról szól. Mert valójában senkinek semmi köze ahhoz, hogy egy másik ember milyen nemhez vonzódik, mégis a Domihoz hasonló emberek kénytelenek rejtőzködve élni, ha nem akarják kitenni magukat mások ítéletének. Miért nem élhetnek ők is szabadon úgy, mint bárki más, milyen alapon szól bele bárki a másik privát életébe, ki mondja meg, hogy mi a „normális”?
Pánszexualitás
Olyan szexuális beállítottságú egyén, aki elsősorban a másik személyiségéhez vonzódik, és nem érdekli a másik biológiai vagy társadalmi neme, szexuális beállítottsága, vagy fizikális tulajdonságai. via
Domi teljesen normális, okos és művelt ember, aki történetesen pánszexuális. Egy másik ismerősöm gyönyörű és sikeres nő, aki éppenséggel leszbikus. A harmadik pedig női testbe született, de belül férfinek érzi magát. Egyiküket sincs jogunk megítélni, ahogy ők sem ítélkeznek fölöttünk, inkább emberként kellene kezelni egymást, egyik a másikat, anélkül, hogy folyton meg akarnánk szerelni mindenkit magunk körül.
Rányomjuk a bélyeget egész embercsoportokra, csak azért, mert mást szeretnek, máshogy cselekednek, mint ahogy megszoktuk. Vagy ahogy felülről mondták, hogy az úgy jó. Milyen csodálatos világ lenne pedig az, ahol azt nézzük, ki milyen ember, ott, belül, annak alapján engednénk közel magunkhoz, hogy mennyit tudunk fejlődni vele együtt, hogy milyen értékesek a gondolatai, és nem azt néznénk, kinek a kezét fogja, vagy kivel házasodik össze. Most komolyan, nem teljesen mindegy, ki kivel fekszik le, kibe szerelmes, mit hord a két lába között?
Domi ezzel a vallomással közelebb hozta egy lépéssel egy jobb és szabadabb társadalom eszméjét:
„Beszélgessünk! Ritkán tesszük valódian, ritkán merünk igazi párbeszédet kezdeményezni. Csak élünk a világban, asszimilálódunk, szürkévé válunk. Elfogadjuk a helyzetünket, a környezetünket, azt, ami körülvesz minket. Beletörődünk, és nem teszünk többet, nem változtatunk. Nem mondjuk ki, hogy mit szeretnénk, mire vágyunk, csak ülünk a közöny zöld kültéri padján magányunkban, és belemerülünk a telefonunk képernyőjébe.
Fotó: Leéb Ádám
Felszínes, légvár szilárdságú kapcsolatokat építünk egymással, olyan felszínes beszélgetésekbe belemenekülve, amelyek nem indulnak sehonnan, és nem tartanak sehová. Közben pedig elfelejtünk felnézni, s ezzel végleg elveszítjük a pillanatot. Azt mondjuk – ezzel hazudva magunknak és a környezetünknek –, hogy minden rendben van, csak bólogatva stepfordi feleségként. Ördögi köröket rajzolunk mindenhová, csoportosan is. Egyik sört ledöntve a másik után szállunk el a problémák elől, mert megtanultunk úgy repülni, hogy közben direkt elfelejtünk leesni a földre. Nem törődünk a dolgokkal, mert nem látjuk a problémákat, amiket csak mi tudnánk megoldani együtt.
Én szeretnék egy szabad országban és egy szabad társadalomban élni.
Olyan közegben, ahol előbújhatok, ahol nem kell félnem a kirekesztéstől, és emiatt nem kell hazudnom, tettetnem, hogy hamis biztonságba ringathassam magam. Illúzióba, hogy jó ez így, hogy a társadalom nem rekeszt ki, ha nem tud rólam; hogy nem lesz bántódásom, ha nem szólalok meg. Közben pedig hazudok magamnak, eljátszom a külvilág felé, hogy minden rendben van.
Eljátszom a szeretteimnek, barátaimnak, ismerőseimnek, egy olyan képet mutatva feléjük, ami nem én vagyok. Táplálom bennük azt a társadalmilag elfogadott (tév)képet, hogy a kirekesztő társadalmi normáinknak megfelelően heteroszexuális, és/vagy cisznemű vagyok, nem különbözöm másoktól. Csöndben kell maradnom az olyan kérdések hallatán, hogy »Mikor lesz már valakid?« vagy »Kivel jössz az esküvőre?«, és mindig, minden helyzetben mérlegelnem kell, hogy mit és hogyan mondok vagy teszek. Egyszóval, fogságban kell élnem.
Nem bírom ezt a fogságot. Pánszexuálisnak vallom magam, elfogadtam azt, hogy ki vagyok, hogy ez a »bélyeg« számomra mit jelent.
Én nem teszek bélyegeket senkire. Nem teszek különbséget külső, nemi identitás vagy szexuális hovatartozás között. Pusztán emberek léteznek számomra. Amikor kellett, akkor őszinte voltam, és ki mertem mondani. Nehéz volt, hiszen harcoltam a társadalmi konvenciók ellen, a saját addigi világképemet rúgtam fel akkor, amikor először csak ízlelgettem, majd a végén felvállaltam magam előtt, hogy én voltaképpen hogyan és miképpen is vonzódom emberekhez. Tudatosabb lettem, és boldogabb, hogy megtaláltam önmagamat.
Ezen időszak alatt rengeteget tanultam, számos mítoszt és tévhitet romboltam le, és megismerkedtem olyan, az LGBTQ-közösségbe tartozó emberekkel, akik segítettek ezt az elkezdett utat folytatni, megismerni és megérteni önmagamat. Mostanra én tudok ott állni, hogy segítsek megérteni másoknak saját önmagukat. Szívesen osztom meg a tudásom, és leszek a mások által tanított ismeretanyaggal több és több. Vallom, hogy csak így fejlődhetünk, csiszolódhatunk, lehetünk többek.
Az eddigi út arra tanított, hogy egyformák vagyunk a különbségeink dacára. Nem az számít, hogy ki milyen nembe születik, cisz- vagy transznemű, hogy milyen a szexuális orientációja, vallása, bőrszíne, vagy bizonyos dolgokra miképpen képes. Az a fontos, hogy mindenkit egyforma emberként kezeljük, és az LGBTQ-közösségbe tartozó emberek ne féljenek felvállalni azon különbségeiket, amelyek a mai társadalmunkban még sajnos megbélyegzően hatnak. Én nem félek. Mert a szeretet mindenhogyan szeretet.“