Szüleimtől már kisgyerekként megtanultam: késni nem illik, sőt nem szabad. Amióta az eszemet tudom, a pontosságra neveltek, hogy mindenhova időben érkezzem, ha lehet, öt-tíz perccel korábban, mert a pontosság a királyok udvariassága. Persze gyerekként nem értettem a lényeget, és az óramutatók tánclépéseit is csak iskolásként fogtam fel, mindenesetre szaporán szedtem a lábaimat, hogy ne késsek az oviból, hogy időben érkezzem a zongoraórára, a futóedzésekre, a nagymamához ebédre, misére és mindenhova, amit a felnőttek időhöz kötöttek.
A mániás pontosság ma is kísért: szorongok, ideges leszek a késés gondolatától; rosszul viselem, ha rajtam kívülálló okok miatt csúszom, és csikar a hasam, ha átlépem a 15 perces limitet. Nem számít a vis maior, sem az, hogy nem dől össze a világ, szörnyen érzem magam, ha nem zsonglőrködöm precízen az idővel.
Ennek fényében csakis a sors fintorának tudom be, hogy minden második barátom késős típus – nem kicsit, nagyon. Tíz perc csúszás amolyan alap, a tizenöt megszokott, a félóra ritka, de megesik – engem pedig húsz éve az őrületbe kergetnek ezzel, és húsz éve nem bírtam annyira belazulni, hogy tíz perccel később induljak el otthonról. Nem, én óramű pontossággal a megbeszélt időpont előtt 5 perccel már a helyszínen szobrozom, hogy aztán kiolvashassam az internetet.
Mindegy, hogy kávézásról, úszásról, túrázásról, utazásról, közös munkáról van szó, valaki körülöttem biztosan késik. Eleinte nem volt ezzel semmi bajon, mert nemcsak pontos, de türelmes fajtából is vagyok, de harminc felett már elkezdtem zokon venni a késést, rosszul esik, hogy megváratnak, hogy az én időmmel szórakoznak.
Legutóbb egyik barátnőm késte le a tenisz első 20 percét (kár, hogy párban kell játszani), egy másikra negyedórát vártam az esőben, de aki igazán feltette az i-re a pontot, az a kollégám volt, akik megengedett magának egy laza 35 perces csúszást, hogy aztán az előre egyeztetett interjúról 1 órát késsünk. Nem viseltem jól, sőt olyannyira rosszul viseltem, hogy miután szóváltásba keveredtünk, követeltem, hogy magyarázza meg nekem: honnan veszi a bátorságot, hogy nemcsak az én, de mások idejével is szórakozzon?
Persze azon túl, hogy bocsánatot kért, épkézláb magyarázatot nem tudott adni, azzal védekezett, hogy ő ILYEN KÉSŐS TÍPUS. Mivel én meg AMOLYAN PONTOS TÍPUS vagyok, nem győzött meg, ellenben megbeszéltük, ha még egyszer késni mer, soha többé nem dolgozom vele – de hogy a barátaimba hogyan neveljek legalább egy csipetnyi pontosságot, arról fogalmam sincs.