„Fémcsikorgás, csattanva nyíló zárak, legkisebb hibát nem tűrő katonás utasítások, rend, fegyelem, szabály, fémdetektorok, kipakolt zsebek, átvizsgált ruházat, szúrós tekintetek, többszöri zsilipek és üres szobák, gyors mozdulatok. A látogatót kiveri a víz” – írja egy ponton a Szoknya és Nadrág nevű blog szerzője, amikor elmeséli, mit él át a rácson kívül álló ember, kinek szerette – férje, felesége, testvére, gyereke, szülője vagy barátja – a sitten ül.
Mint írja, látogatóba – azaz beszélőre – menni mindig hatalmas lelki fájdalommal jár, mert
bemenni egy börtönbe látogatóba csak úgy, nem lehet.
Eleve egy hosszas és kellemetlen procedúra odáig eljutni – a fent említett csattanó zárak és fémdetektorok szigorú sorrendjével –, de a látogatás maga sem sokkal kellemesebb.
A szerző leszögezi, hogy többszörös körök lefutásába kerül, míg egyáltalán egy elítélt felveheti a kapcsolatot a kintiekkel. Az elítélt először leadja a hozzátartozója pontos adatait, akivel szeretné tartani a kapcsolatot, aztán a kapcsolatfelvételi kérelmet a fegyintézmény vezetője vagy erre kijelölt felelőse vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja, akkor megindulhat a levelezés, és a szigorúan papíralapú levélváltás után kezdődhet csak élesben a dolog: az első telefonálás a rácsok mögött ülő – ki tudja mekkora bűnt elkövető – szerettünkkel (mert mégis csak az marad, akármit is művelt), majd az első találkozás. Akárhányszor is találkozik a látogató az elítélttel a hosszú évek során, egy valami nem változik:
„Zsebeket kiürít, aprót és papír zsebkendőt magánál tart, mindent szekrénybe zár, kis kulcsot gondosan őriz, és végigmegy az összes ellenőrzési ponton. Közben fojtogató izgalom, türelmetlenség, szabályt kínosan betartó feszélyezettség, öröm, bánat, hányinger, izzadás, félelem, düh, értetlenség, szeretet. Mindez egyszerre. Az apróit meg elnyeli az automata és még egy csokit vagy kólát sem tud venni neki. Nemhogy hamburgert bevinni a mekiből. És a zsebkendő sosem elég.”
A teljes blogposztot itt tudod elolvasni.