A lavina köt, mint a beton, bedarál, megfullaszt, de túl lehet élni

Jövő év februárjában a Magas-Tátrába várják lavinatanfolyamra az érdeklődőket. Mi történik egy ilyen oktatáson?

Szlankó Zoltán: Az egész tanfolyam mindössze háromnapos, és elsősorban az a célja, hogy megtanítsuk az embereket félni a havas lejtőktől. A félelem adja meg a határainkat, amire a hegyen nagy szükségünk van, a félelem egy idő után visszafordít bennünket a veszélyesnek tűnő helyzetektől, mint amilyen a lavina. Ezután a résztvevők megtanulják használni azokat a felszereléseket, eszközöket, amelyek szükségesek egy lavinamentés során, megtanulnak hóprofilt készíteni, és megtanulják, hogy egy havas lejtő milyen tényezők miatt válhat veszélyessé.

Melyek a legfontosabb eszközök egy lavinamentés során?

A legfontosabb a jeladó. Ezt – mikor elindulunk a hegyre – a testünkre, a ruha alá helyezzük, és folyamatos jeladásra állítjuk. Egy speciális frekvencián, 457 kilohertzen működik, folyamatosan sugároz. Ha valakit elsodor a lavina, akkor ennek alapján megtalálhatják őt a vételre állított jeladóikkal a társai. Sajnos azonban olyan mélyen is lehet az illető, hogy az őt keresők már nem fogják a jelét. Több mint tíz évvel ezelőtt egy osztrák lavinabalesetben négyből három embert elvitt a lavina. Akkora mennyiségű hó volt ez, hogy az osztrákok csak nyáron találták meg a holttesteket. Kiderült, hogy körülbelül 35 méternyi hó lehetett rajtuk télen. Ilyen mélységben képtelenség venni a jeladó sugárzását.

Másik fontos eszköz a lavinaszonda, egy olyan rúd, amelynek a mai digitális változatával már nagyon pontosan be lehet mérni a betemetett embert, vagyis annak a jeladóját. A szondával addig szurkáljuk a havat, amíg meg nem találjuk az illetőt. 

Általában az első negyedórában van a legtöbb esély arra, hogy valaki túléli a lavinát, de ahogy telik az idő, exponenciálisan nő az elhalálozás aránya. Két órán felül már nagyon kevés embert találunk meg élve, ezért kell sietni.

A lavinatanfolyamon megtanuljunk ezeknek az eszközöknek a használatát, ahogy azt is, hogy a lavinahavat, ami nagyon kemény, milyen nehéz ásni.

Említette a hóprofilkészítést. Ez mit jelent pontosan?

A hópehely nagyon sokféle lehet attól függően, hogy milyen magasságban, milyen hőmérsékleten keletkezik. Meg tudjuk állapítani a formájából, hogy mi történt vele, miközben hullott lefelé. A lejtőn, a földön is ki van téve a hőmérséklet változásainak, a napsütésnek, a szélnek. Ha megolvadt és visszafagyott a hópehely, de ráesett a friss hó, akkor az egész egy csúszóréteggé változik, ami azt jelenti, hogy az egész lejtő megindulhat. Ennek vizsgálatára csináljuk a hóprofilt. A felszíntől kezdve leásunk a hó legaljáig, amíg gleccserjeget vagy talajt nem érünk. Speciális, könnyű, alumíniumból készült hólapátot használunk. Fönt a hegyekben egy ilyen kiásott tömb 3-4 méter vastagságú is lehet.

Megnézzük, hogy a hó milyen rétegekből épül fel, hol vannak a keményebb rétegek, hol vannak a csúszósabbak, találunk-e a rétegekben nedvességet, megvizsgáljuk azt is, mennyire fagyott vissza olvadás után a hó. Kiveszünk egy ilyen tömböt, amire vagy ráállunk, vagy sível rálépünk, esetleg beleugrunk. Ha könnyen leszakad a hótömb, akkor nagy valószínűséggel lavinaveszélyes a lejtő azon az adott, pár száz méteres szakaszon. Főleg akkor, hogyha a felső egy méterben mozdult meg a tömb. Egyébként már ennek a kiásásával is előidézhetünk lavinát. Ilyenkor perforáljuk a hólejtő egybefüggő rétegét, és lehet, hogy ezzel meggyengítjük az egészet lefelé. Ezért a rétegvizsgálatot igyekszünk biztonságos helyen készíteni.

Valóban képes egyetlen ember lavinát előidézni?

A lejtőkön hatalmas lehet a hó tömege, amit húz lefelé a gravitáció. Előbb-utóbb hatalmas feszültségek keletkeznek, és kezd megrepedezni a lejtő, idővel nem bírja tartani a havat. Vannak spontán lavinák, és vannak olyanok, amiket mi indítunk meg, vagy esetleg az állatok. Lehet, hogy mi szépen átgyalogolunk egy olyan helyen, ahol nem bánt minket a lavina, mert nem bontjuk meg a lejtő tartását, de felettünk átvonul egy zergecsapat, és lazán ránk omlasztja az egészet. Van, amikor már annyira instabilak a rétegek, hogy elég egy taps a megmozdításukhoz. Másik példa, hogy síelek lefelé, és van egy erőteljesebb forduló. Akár ezzel is megindíthatom úgy a lavinát, hogy az első néhány másodpercben még észre sem veszem, hogy elindult velem a hó. Először csak annyit tapasztalok, hogy már nem úgy fordul a léc, ahogy kellene.

Az imádkozáson kívül mit tehet még az ember, ha betemette a lavina?

Egy percig is eltarthat, amíg sodor minket magával a hótömeg, ez viszonylag hosszú idő, főként, hogy éveknek érezzük, mire nagy nehezen megáll. Amennyiben van nálunk speciális airbages hátizsák, akkor azt aktiválni kell. Ez egy 100-120 liter körüli légbuborék felfújódását jelenti, ami jó esetben fent tart bennünket a felszínen. Ha nincs ilyen zsákunk – márpedig a többségnek nincs, mert nagyon drága és nehéz –, akkor az elején, miközben mozog a hó, mindig meg kell próbálni a felszínen maradni úszó mozdulatokkal. A lavina sokszor úgy viselkedik, mint egy folyadék, állandóak az örvények benne, minden mozog mindenhez képest. Ha menet közben nem tört össze semmije a delikvensnek – mert a lavina olyan, mint egy daráló –, akkor fontos, hogy az ember kialakítson magának egy légréteget, amiből tud aztán majd levegőt venni a hó alatt. Ilyenkor behajlított könyökkel az egyik kezünket magunk elé tesszük, az orrunk és a szánk előtt így marad valamennyi hómentes hely. A baj az, hogy annak a légburoknak, ami az arcunk körül kialakul, az oldala a kilélegzett párától és a meleg levegőtől elkezd lejegesedni, és elzárja a hóban lévő levegőt. Így ez a nagyon szűk légburok megtelik a kilélegzett szén-dioxiddal.

Ha a másik kezünket szabadon hagyjuk, akkor azzal tudjuk kaparni a havat, hogy ne jegesedjen el.

Van olyan típusú hócsuszamlás, amelyet biztosan nem lehet túlélni?

Többféle lavina van. A friss hóesés után általában a porhólavinák jönnek. Ezek folyadékként viselkednek, de száraz hópelyhekből állnak. Rengeteg levegőt tartalmaznak, ami abból a szempontból jó, hogy ha megáll a lavina, akkor az eltemetettnek sok levegő áll a rendelkezésére a hó alatt. Abból a szempontból viszont nem jó, hogy irgalmatlan légtömegeket mozgat meg. Mielőtt elkapná az embert a lavina, akkora ereje is lehet a szélnek, hogy le tudja fújni a lejtőről az illetőt, mögötte pedig akkora vákuum alakulhat ki, hogy aki fent maradt a lejtőn, azt is le tudja szívni. A lavinában olyan nyomás uralkodik, hogy a szájon, az orron keresztül hóval megtöltheti a tüdőt.

Megkülönböztetünk deszkalavinát is. Ez az a típus, amikor már nagyon összetömörödött a hó, és egy egész deszkaként csúszik meg. Ez a legjobb, mert amíg nem törik össze, addig a tetején ki lehet szaladni oldalra. Csak elég lélekjelenlét kell hozzá. A legrosszabbak a nedves hóból álló lavinák, azokban alig van levegő, nagyon nagy a fajsúlyuk, 6-800 kiló is lehet köbméterenként egy ilyen hótömeg, és általában nem lehet túlélni. Az fát, követ, jeget, mindent visz magával.

A hegymászóknak fokozottan kell figyelniük a lavinákra, de vajon egy hétköznapi síelő, aki, tegyük föl, nem szegi meg a szabályokat, és nem megy le a pályáról, kerülhet-e olyan szituációba, hogy mégis lavina veszélyezteti az életét?

Elvileg nem. Azokat a sípályákat ugyanis, ahol fennáll a veszélye, hogy egy lavina beszalad a pályára, minden reggel, mielőtt a felvonókat elindítják, végignézik a hegyimentők. Ha kell, lezárják az adott pályát és lerobbantják a havat. Ettől függetlenül van úgy, hogy nem számítanak rá, és lavina lesz. Volt már rá példa, hogy beszaladt a lavina a pályára, mert az – az előzetes várakozásokkal ellentétben – túl nagyra sikeredett. Ha valakit az megnyugtat, már sok síruhába beépítenek egy passzív jeladót, amely egy összehajtogatott, elektromos besugárzásra érzékeny fóliaréteg (RECCO-technológia), és a mentők ezt egy speciális adó-vevővel tudják érzékelni, ennek köszönhetően meg tudják találni az embert a hó alatt. A mentők rendelkeznek továbbá fémkeresőkkel, sőt hőkamerákkal is.

Egyszer ön is beszorult a hó alá. Milyen körülmények között érte lavinabaleset?

2013-ban, körülbelül 5400 méter magasan Nepálban túráztunk, és éppen egy házban voltunk, amikor megindult a lavina. Tudni kell, hogy 24 óra alatt több mint 2 méternyi hó esett. A dörrenése olyan irgalmatlan robaj volt, mintha egy repülőnek az utánégetőjét indították volna be mellettünk. Az egész házat elvitte. Tizennégyen voltunk bent, és tudtuk, hogy jön az omlás, csak azt nem gondoltuk, hogy a házat is elkapja majd.

Hogy élte túl?

Piszkosul apró részleteknek köszönhetően úsztam meg. A lavina annyira gyorsan jött, hogy nekem csak annyi időm maradt, hogy két lépéssel el tudjak távolodni a ház közepe felé a faltól. Ez az életemet mentette meg, mert így nem omlott rám a házfal. Azonban egy kő eltalált a homlokomon. Ez volt a második szerencsés véletlen, mert automatikus reakcióként odakaptam a kezemmel a fejemhez, és közben le is hajoltam, mert küzdöttem az elájulással. A lavina így a hátamon csúszott végig, de nem döntött le a lábamról. Teljesen betemetett a hó, annyira, hogy mozdulni sem tudtam. A lezúduló hótömeg olyan gyorsan köt, mint a beton. Jött a pánik, hogy mégis miként kerülhettem én ebbe a helyzetbe, hiszen gyerekeim vannak, és most elveszítették az apjukat. Mivel oktató vagyok, tudtam, hogy körülbelül két órám van hátra az életből, addigra biztos, hogy megfulladok. 

El kellett búcsúznom magamban mindenkitől, el is sírtam magam, hogy bassza meg, meg fogok halni. Teljes tudatában voltam annak, hogy két óra múlva vége az életemnek. Vaksi sötétség van odalent a hó alatt, teljes csönd, minden mozdulatlan.

Aztán a pánik idővel csillapodott, és bekapcsolt a túlélőösztön. Bár nem hittem, hogy a saját erőmből ki tudok jutni, azt tudtam, hogy mindenkit elvitt a lavina, tehát csak magamra számíthatok. Ha kijövök egyedül, kijövök, ha nem, akkor ennyi volt. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felfogtam, hogy milyen pozícióban is van a testem, és elkezdtem nevetni magamon, hogy Zoli, hát derékszögben meghajolva fogsz meghalni. Láttam kívülről, ahogy megtalálnak engem ebben a szerencsétlen hullamerevségben, meghajolva egy romos ház kellős közepén. Milyen röhejes látvány lehet! Beleremegtem a nevetésbe, és ettől a jobb kezem, amivel addig fogtam a homlokom, magától leesett. Nyilván a testmelegtől is megolvadhatott körülöttem a hó, és volt hová leesnie a kezemnek. Akkor realizáltam, hogy van egy kevés hely alattam, a hasam alatti rész hómentes maradt. Elkezdtem mozgolódni, a hátamról is elkezdtem lekaparni a havat. Egy idő után ki tudtam szabadítani magam.

Mi lett a többiekkel? Volt, aki végül a hegyen maradt?

A háznak a bejárata nagyjából épen maradt, mert a lavinának csak a szélét kaptuk el, és a bejáratnál volt egy hólapát, amivel el tudtam kezdeni ásni. Addigra Horváth Csaba barátom szintén ki tudta magát emelni a hó alól. Ő vette észre, hogy a hóból kiáll egy kötél, ami oda-vissza mozog, nyilván valaki mozgatja azt. Akkor találtuk meg Demény Gábor barátunkat is, ő egyáltalán nem tudott kijönni a hóból saját erőből. Segítettünk neki, szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta az omlást. Hárman folytattuk az ásást, és kezdtük el keresni a nepáli segítőinket. Nem volt kesztyűnk, de találtunk egy serpenyőt, azzal is tudtunk ásni. Két és fél méter magasan állt a ház helyén a hó.

Három ember nem élte túl a lavinát. Egyet mi hagytunk meghalni, mert ugyan pontosan tudtuk, hogy hol van eltemetve az illető, de a háznak előbb azon részeit kellett kiásni, ahol tudtuk, hogy sok ember lehet betemetve, ahol sokat tudtunk egyszerre menteni. A szakácsunk a háznak egy külön szegletében feküdt le ebéd után, senki nem tartózkodott a lavinaomláskor a környékén. Az az én döntésem volt, hogy őt ne ássuk ki. Mert vagy őt ássuk ki, és akkor hagyunk 6-8 embert meghalni, vagy fordítva. Az a nyolc ember megmenekült ennek a döntésnek a következtében.

Nem lett volna idejük még azt az egyetlen embert kimenteni?

Nem volt idő sajnos mindenkire. A ház helyén körülbelül 100 négyzetméternyi hó és törmelék volt. Így is öt órán keresztül ástunk 5400 méteren az oxigénhiányos környezetben úgy, hogy közben besötétedett, és nem volt vizünk sem. Pedig ebben a magasságban nagyon sokat kéne innunk, havat pedig nem lehet enni, mert kihűt, és kiviszi belőlünk azokat a sókat, amelyek szükségesek az életben maradáshoz. A végén már mi is vért köptünk, mert annyira kiszáradt a torkunk. Be kellett fejezni a mentést, és fel kellett készülni az éjszakára, túl kellett élni, mert csak harmadnap tudott egy helikopter feljönni értünk.

Nekem ebből a történetből az jött le, hogy nem a tapasztalaton vagy az előzetesen megszerzett tudáson, hanem szinte kizárólag a szerencsén múlt, hogy a lavinát azért a többség túlélte.

Nem nevezném szerencsének ezt a sok véletlent, ez a szó szerintem nem létezik. Inkább rajtunk kívül álló dolgok összességének hívnám. Én egy nagyon materialista és realista ember voltam sokáig, de egy ilyen élmény után, amikor ennyire apró dolgok hoznak vissza az életbe, az ember megkérdőjelezi, hogy valóban nincs-e egy olyan erő körülöttünk, aminek köszönhetjük a halálunkat vagy az életünket. Ugyanakkor 2013-ban ezek mellett a véletlenek mellett szükség volt arra a mentális felkészültségre is, hogy én már csináltam ilyet, gyakoroltam, tudatában voltam a helyzetemnek. Később Gábor és Csaba is azt mondták, hogy a meneküléskor és mentéskor azt a tudást hasznosították, amit tőlem és az oktató társaimtól tanultak a tanfolyamon.

A fotókat készítették: Várkonyi Beáta, Demény Gábor, Haragovics Máté, Horváth Csaba, Turjányi Tuzson, Szlankó Zoltán