Jó, hogy jössz, akkor elengedem a legyeket!
Szabó Mariann, a Bogárétel Alapítvány elnöke kezet nyújt, majd elengedi a legyeket.
Fotók: Neményi Márton
A fekete katonalegyek közül pár ugyan kiröppen a dobozból, ahova Mariann beengedi őket a dunsztosüveg nagyságú pihenőtartályból, a többség azonban rátalál a meleg, párás, fényes odúra, ahol nyugodtan lerakhatja a tojásait. A kilelt lárvák később óvodába mennek, majd munkába állnak: tápot és gyümölcsöket komposztálnak. A procedúra összetett, a látvány európai szemmel bizarr, a végeredmény azonban akár az emberiség túlélésének a kulcsa is lehet.
Erről azonban később, most főzünk!
Afrikai vándorsáska és argentin csótány készül, a két alapanyagból három fogást terveznek, melegszik a tűzhely, olvad a zsír, a rovarok a tányérokon kiegyensúlyozott kompozícióba rendezve várják sorsukat. „Főleg ezekkel szeretek dolgozni” – mutatja Mariann a sáskát és a csótányt. „A tücsök nagyon apró, azzal sosem laknánk jól.” Az említett fajokat ráadásul viszonylag könnyű beszerezni, nevük ellenére „kommersz eleségállatok”, testük nagy, és az ízük is jó. A közundornak tehát nincs különösebb oka, a rovarok tápértéke, állaga és íze rendben van, a rántástól a rafinált kultúraközi fűszerezésig mindenféle recepttel kompatibilisek, szóval sokkal több az érv mellettük, mint ellenük. Lárvát viszont Mariann sem szívesen süt, „azok tudnak rágósak lenni”.
„A Rovarházban jártam 2014-ben, ott találkoztam az entomofágiával. Gondoltam, igazán elterjedhetne Magyarországon is.” Az entomofágia természetesen a rovar elfogyasztásának aktusa, függetlenül attól, hogy ki az elkövető, ember vagy például denevér. Különösebb eredettörténet tehát nincs, Mariann számára magától értetődő, hogy rovart enni jó, ezért alakult meg a taxonómiailag kissé pontatlan, de a rovarételhez képest kevésbé karcos hangzású Bogárétel Alapítvány.
„Főleg informatív tevékenységet végzünk – így Mariann –, a nyugaton, illetve egzotikus országokban elterjedt rovarevést népszerűsítjük. Folyamatosan recepteket fejlesztünk, közlünk, illetve eseményeken kóstoltatunk. Mivel tabu a téma jelenleg Magyarországon, így fontos felvilágosítani a lakosságot arról, hogy milyen előnyei lehetne a rovarfogyasztásnak, illetve mikre kell ügyelni, ha valaki saját szakállára próbál ízeltlábúakat elkészíteni. A 2018-ban hatályba lépő új ételrendelet lehetővé teszi az élelmiszeripari felhasználásukat, igaz, Magyarországon a politikai támogatottsága nem kedvező, ezért lehet, hogy majd Belgiumba kell utaznunk, ha sült cincért szeretnénk ropogtatni.”
A rovarevés egyelőre ingoványos terep. Akad külföldi bolt és webshop is, ha az ember elcsábulna egy-egy csótány-, tücsök- vagy lisztkukac-alapú receptet látva,
a rendőrség sem üldözi a sáskadealereket,
az egész mégis szabályozatlan szürkezóna, és hazai döntéshozók sem jönnek izgalomba, ha azt hallják, tempurás sáska vagy rizses csótány. Arról nem is beszélve, hogy „a rovarok mikrobákkal, toxikus anyagokkal szennyezettek lehetnek, bizonyos részeik nem emészthetők és az allergiás reakciók kialakulása sem zárható ki, fehérjeösszetételük nagyban hasonlít a rákokéra, kagylókéra”. A hivatalos tudományos álláspont az, hogy kevés az adat, további kutatások kellenek.
Félni azért nem kell, kísérletezzünk nyugodtan, legfeljebb a kitinnel vigyázzunk és ne együnk sokat: a rovaroknak nagy a proteintartalmuk (laktatók tehát, cserébe zsírt egyáltalán nem, kalóriát pedig alig viszünk be), főételként tehát ne tálaljuk.
Az argentin csótánytól nekem néha meg is fájdul a hasam.
Inkább partifalatkákként működnek, úgy viszont nagyon, látványra is elvisznek egy házibulit a hátukon, hát még élményre.
A sütés-főzés-kóstoltatás látványos ugyan, de a kulturmisszión túl van még egy fontos munkájuk is: az új, környezettudatos, a mezőgadaságot megreformáló légylárva-alapú komposztáló, ez jelenleg egy kísérleti farmon és egy hordozható prototípus formájában működik az alapítvány főhadiszállásán.
Az említett katonalégylárvákról van szó, amelyek úgy komposztálnak, ahogy senki más, és ha beindulna a nagyüzem, önmagában is képesek lennének tápanyaggal ellátni az emberiség éhező kétharmadát. A cél az lenne, hogy az élelmiszeripar hidralizálva, vagyis az alkotóelemeket elkülönítve – és így a fehérjét kivonva –, alapanyagként forgalmazza a lárvákat. A maradi szemmel csúnyán, ha valaki rovarfóbiás, egyenesen hátborzongatóan hangzó folyamat logikus és kivitelezhető. A katonalégylárvák fehérje- és tápanyagtartalma például nagyon jó, nagy tömegben ráadásul egyszerűen feldolgozhatók, „csak mondták, hogy számolni kell a tömeges undorral”, mondja Mariann, aki ma már számol a tömeges undorral. Amiről pedig jobb lenne leszokni: több tanulmány rámutat, hogy a rovarfehérje válthatja majd az állatit, ha tényleg beüt a krach és kipusztítunk magunk körül mindent.
Biztató jelek világszerte akadnak, „Izraelben van egy startup, gyümölcslégy lárvájából készítenek fasírtot”. Az alapítvány jelen lévő tagjai közt vita alakul ki, hogy ez vajon kóser-e; Mózes törvényei ugyan engedték a sáskaevést, ám hivatalosan az az egyetlen kóser rovar, a légylárvafasírt státusza tisztázatlan.
Miközben főzünk, a fekete katonalegyek szépen teszik a dolgukat a keltető-komposztáló prototípusában. Látványosan jól érzik magukat, sok a lárva. Ők egyébként kész sztahanovisták a gilisztákhoz képest, tíz nap alatt lebontják, amire azoknak három hónap kell, arról nem is beszélve, hogy kevésbé finnyásak, nincs baj akkor sem, ha hús kerül a komposztba.
„Külföldi példákból, tanulmányokból merítettünk, amikor megterveztük – meséli Mariann. – A tenyésztési technológia összetett, számos fázisból áll. A szaporítás külön kialakított térben, megfelelő tulajdonságú fényforrásnál, hőmérsékleten, páratartalom mellett sikeres. A legyek által lerakott tojásokat be kell gyűjteni
és a frissen kikelt lárvákat nevelni az óvodában,
ez után mehetnek csak a komposztálóba. A komposztálóban aprított, előfermentált növényi hulladékokat kapnak, mivel nincs rágó szájszervük, puhán tudják csak elfogyasztani a táplálékot. Miután elérték a kellő méretet, lárvamosás következik, ekkor választjuk őket külön a komposzttól. Bizonyos mennyiségű bábot mindig vissza kell forgatni a rendszerbe, hogy legyen elegendő légy. A hulladékmennyiséget a lárvák becsült mennyisége alapján kalkuláljuk ki, osztjuk szét ládákba.”
Már csak alapanyag kell: szerves szemét. Mariann biztos benne, ha a társasházakat rá lehetne venni a szelektív gyűjtésre és komposztálásra, kiépülhetne az ellátórendszer, szó szerint mindenki jól járna, a házak is, az alapítvány is, ha nagyüzemben készülhetne a lárva-alapanyag, a világ is és természetesen a legyek is.
„Jelenleg partnerkapcsolatot alakítunk ki egy külföldi startup céggel, illetve mérnökökkel prototípust tervezünk, melynek az eredménye egy nagyrészt automatizált, clean-tech berendezés lesz. Ezen kívül folyamatosan várjuk a partnereket, önkénteseket, illetve befektetőket, akik fantáziát látnak tevékenységünkben.” A cél utópisztikus és nagyon szimpatikus:
„A jövőben így ökovárosok épülhetnének, a katonalegyeket pedig integrálhatnánk a véráramba,
hogy a zero waste elve érvényesülhessen a háztartások szintjén is.”
„Gondoljunk csak bele, hogy egy négyzetméternyi területen kilenc nap alatt hatvan kiló hulladékot lehetne semlegesíteni minimális energiabefektetéssel, ha kiépülne hozzá a megfelelő infrastruktúra, és a jogszabályi környezet nem lenne ennyire szigorú.”
A szédítő távlatokba nincs idő belegondolni, a zsír, a tempura kész, a kuratóriumi tagok módszeresen leszedik a sáskák szárnyait és lábait, mielőtt a tésztába mártogatják és a serpenyőbe vetik őket. A tempurás sáska gyorsan kész, ahogy elkezdenek barnulni, mehetnek is szalvétára, fűszer, köret ízlés szerint. Sáskát önmagában is sütünk, csak úgy, zsírban, szárnyastul-lábastul. A szárnyat fogyasztás előtt nem árt leszedni (így, sülve könnyebb, mint előtte), a lábak maradhatnak.
Az argentin csótány fifikásabb, az úgy az igazi, ha rizzsel töltik, ez viszont fizikailag kicsit macerás lenne, így az igazi rovargourmet ráveszi a csótányt, hogy halála előtt pár napig csak rizst fogyasszon, szóval megtölti ő saját magát. Ezt is zsírban sütjük, csodás nézni, ahogy a szelvények közül kibújik a rizs, ekkor már azt éreztem, hogy nem csak hajlandó vagyok megkóstolni a rovart, hanem szeretném is. Egy régi kínai módszer szerint ráadásul kétszer kell sütni, az elsőtől a belseje puhul meg, a másodiktól a kitin lesz ropogós, kényelmesen harapható. A páncélt azért nem árt leszedni, sokan allergiásak.
Az elkészült partifalatokat (szó szerint azok: bármilyen házibulit feldobnak, nézzétek csak!) curryvel szórtuk meg, sajttal, salsával, salátával tálaltuk. Kisebb vita alakult ki arról, hogy a szószt a sáskák mellé öntsük, vagy rájuk, végül melléjük öntöttük, a mártogatás aktusa ugyanis csak növeli az élményfaktort.
És akkor most következzék a lényeg: az élménybeszámoló arról, hogy milyen érzés rovart enni. Igyekszem tömören, de azért érzékletesen, mindeközben pedig közérthetően fogalmazni és természetesen a legnagyobb őszinteséggel kitérni azokra a mozzanatokra is, amik nem tetszettek, vagy legalábbis megosztóak lehetnek. Íme:
Megkóstoltam a sült rovarokat. Jó volt.
Próbáljátok ki ti is!
