A hétköznapoknak nem kellene átlagosnak lenniük, és nem csak a piálás és a bulizás tud kizökkenteni a mókuskerékből. Én is azt hittem, de egyáltalán nem így van. Aki figyelemmel kíséri a történetünket, az tudja, hogy mennyire rettegtem a lakásban töltött téltől. Ismertek már, nem ülök otthon, van jó meleg cipőm és kabátom, egyszerű kulcsa van a boldogságomnak, nem igaz!? Szóval ez az, ami kell egy anyának télen, és a sétáknak nincsen akadálya.
Ja igen, annyi azért mégis van, hogy Patrik, mint egy sajtkukac. Még nem indult el, de az tuti, hogy ha elkezd mászni, akkor végem van. Komolyan mondom, megállíthatatlan a csávó. Még ülni sem tud, de szüntelenül hasprésezik, és látszik, hogy a mászás sem lenne ellenére, „de hogy is csináljam?” – gondolta Patrik. Miért is írom ezt? Mert nem lehet babakocsival tologatni egész nap, neki rengeteg dolga van nap mint nap, és nem ér rá ücsörögni. Szóval korábban bármit is gondoltam, napi egy sétára vagyunk kalibrálva, legalábbis egyelőre.
Mindig hangoztatom, hogy nem vagyok orvos, de az anyai ösztöneimre igyekszem figyelni. Tehát ha a gyerek nyáladzik, az ökle a szájában van, és keservesen kezd el sírni a semmiből, akkor annak a gyereknek jön a foga. Na igen, kettő már kint is van, állítólag hat hónapos kor körül lehet ilyesmire számítani (persze minden gyerek más), mi már ideje korán megnyertük a dolgot.
Ha meg nem is nyertem, de végre én is csináltam valamit, ami egy kicsit rólam is szólt a jó cél mellett, hiszen futottam a gyerekekért egy Mikulás-rendezvényen. Igaz, nem nagy távot, és inkább csak a hangulat kedvéért, de nem fogom megjátszani magam, jólesett.
Bár hiányzott a Norbi által csak a „testem meghosszabbításának” titulált babakocsi előlem, de jövőre Patrikkal nevezek, ez nem kérdés. A közös futás több ezer emberrel pedig újra felébresztette bennem a vágyat a kihívás és a versengés után. Annak idején, mikor csúcsformában voltam, naponta futottam tíz kilométert, sajnos ez az énem már meseszámba megy. De tavasszal szeretném egy versenyen megtenni a régi távom, lefutni a tízest. Sőt, nem titkolt vágyaim közt szerepel egy futóbabakocsi is.
Tény, lassan megy a visszarázódás, nem nehéz ellustulni itthon, viszont mindig kell néhány cél, amiért hajthatsz. És szerintem ez egy baromi nagy ajándék és lehetőség egy nő életében, hogy otthon tölthet egy kis időt. Talán ez kell ahhoz, hogy legyen ideje formálódnia a személyiségnek, a léleknek és a testnek is. Persze ez csak akkor működik, ha jól használjuk a ránk szabott időt.
Már a fősuli idején is dolgoztam valamit mindig, tudjátok, és hétvégente korábban is, ha másra nem is volt elegendő, de a péntek-szombati bulijaimat már magam álltam, később pedig nyilván lényegesebb dolgokat is. És ezzel gyakorlatilag el is mondtam, hogy a tanulás, a munka, a szórakozás és a magánélet mellett nem sok időm, kedvem maradt azokra a dolgokra, amiket valójában mégiscsak szeretek, pontosabban szerettem csinálni.
Soha nincs már „Mit csináljak?” érzésem. Szeretem, hogy kreatív lehetek, hogy időt teremthetek, hogy minden tiszta itthon, sosem szalad a lakás, hogy megtanulhatok magamtól igazán főzni, hogy megismerkedtem a piaccal, új alapanyagokkal, hogy böngészhetek receptek után, hogy ezzel örömet szerzek a családomnak, hogy összehozhatom a körülöttem lévő embereket, legyen szó a párom családjáról és az enyémről vagy csak egyszerűen házimunkáról. Fantasztikus érzés hangulatot varázsolni a télbe. És hát persze, végül, de nem utolsósorban a legfontosabb, hogy rengeteget mókázhatok Patrikkal.
