Szerencsés ember vagyok, mindig voltak körülöttem olyan emberek, akik láttán rendre boldogságot, biztonságot és szeretetet éreztem, mert tudtam, ők a barátaim. Így éreztem az oviban, ahol mindig mindent a copfos Katával csináltunk: nem elég, hogy egymás mellett laktunk, de együtt játszottunk, ebédeltünk, kirándultunk, táncoltunk, együtt gyűjtöttük a négylevelű lóherét, együtt mentünk fogorvoshoz, és együtt szenvedtük el az első komoly szívtörést is, amikor családjával száz kilométerrel arrébb költöztek.
Bár sokáig nem hittem, hogy valaha is kiheverem legjobb barátnőm elvesztését, és lehetnek esetleg új barátaim is, az élet nem engem igazolt: sorra kaptam ajándékba azokat az embereket, akik teljesen magukkal ragadtak, elvarázsoltak, szerettek, kihasználtak, megbántottak, majd magasra emeltek – és akiket idővel vagy kiradírozott vagy mélyebbre vésett lelkemben az élet.
- Így lett örök barát a törékeny Imikéből, akit általános iskolában masszív testemmel védelmeztem a gonosz kortársaktól, és akinek én vertem a fejébe a kovalens kötést.
- Így lett barát Niki, az iskola legszebb tanulója, akiről kiderült, nemcsak gyönyörű, de jó ember is, akiért nem lehet nem rajongani.
- Így lett életre szóló játszótársam Misi, akivel egymás kezét szorongattuk szülei retró kanapéján, miközben megvallotta, hogy a Tamást szereti.
- Így lett barátnő a kolléganőből, aki életem egyik legelesettebb pillanatában nyitott rám a női mosdóban, és csapott a hónom alá két erős mankót – no meg a barátságát.
Számomra ők azok, akikre úgy gondolok, mint életem útszéli lámpásaira, akik jelenlétükkel, személyiségükkel, lényükkel megvilágítják az utam, akik élő bizonyítékai és biztosítékai annak, hogy nem lehet rossz az irány, amit választottam; és miközben újra és újra ebbe a gondolatba kapaszkodtam, elképzelni sem tudtam, hogy negyvenhez közel akár új lámpásaim is lehetnek. Valahogy mindig úgy hittem, igaz barátait ifjú korából hozza magával az ember, felnőttként annyi felé szakítják a hétköznapok, hogy legfeljebb haverokra, felületes ismeretségekre tehet szert. Hát nem!
Másfél éve megérkezett az életembe két angyalszerű lény, akiket látásból, hallomásból bár ismertem, soha nem jött el az a pont, hogy megállhattunk volna egymás mellett. Egy véletlenszerűnek tűnő közös munka aztán mindent megváltoztatott, forgatókönyveink szálait sorsszerűen összefésülte az élet, és sok hónap után azon kaptuk magunkat, hogy bár a munkát abszolváltuk, szükségünk lett egymásra. Az átbeszélgetett ebédeket hajnalokba nyúló éjszakák, közös utazások követték, lett közös kondibérletünk, heti szent randink – és addig-addig csiszolódtunk egymáshoz, amikor már kimondatlanul is egyértelmű volt: barátokká dagadtunk. Ahogy egy új párkapcsolatba, úgy érkeztünk meg ebbe a kapcsolatba is – csak kicsit érettebben, felnőttebben, felelősségteljesebben, bölcsebben, óvatosabban és érzékenyebben. Lámpásainkat éberebben őrizzük, mint valaha.