„Pont olyan vagy, mint anyád” – vágta hozzám néhány hónapja apám, mikor egyik alkalommal csípős-vicces megjegyzést tettem valamire, amit a férjem épp csinált vagy csinálni készült. A mondatra persze rögtön kikerekedett a szemem, meg is álltam abban, amit épp lelkesen csináltam (talán a vasárnapi ebédhez terítettem, de ez igazából mindegy is). No, nem azért, mintha akkora baj lenne, hogy hasonlítok anyámra, hanem azért, mert egész életemben arra számítottam a legkevésbé, hogy bármiben is hasonlítani fogunk.
Az én szemszögemből nézve ugyanis nem is lehetnénk különbözőbbek: nem hasonlítunk külsőleg (mióta az eszemet tudom, mindenkinek az apám lánya vagyok, és kész), más a temperamentumunk, más könyveket, filmeket, zenéket szeretünk, és ha mindez nem lenne elég, teljesen mást szeretnénk az élettől is. Erre tessék. Egy váratlan pillanatban kiderül, tök mindegy, mit gondoltam eddig magunkról, mégiscsak hasonlítunk. Ráadásul nem is kicsit.
Kamaszként egyébként konkrétan meg lettem volna sértődve egy ilyen megjegyzéstől. Akkoriban semmiben se akartam anyámra hasonlítani, emlékszem, egyszer-kétszer meg is fogadtam, hogy amikor gyerekem lesz, én tuti nem fogom arra kényszeríteni, hogy iskola után töltőtollal gyakorolja a szép írást, hogy mindennap rakjon rendet a szobájában, vagy hogy minden alkalommal, amikor csak kiteszi a lábát az ajtón, írjon SMS-t, hogy rendben megérkezett.
Azóta eltelt közel 20 év. Ma már nem akarok mindenben (is) különbözni tőle, mégis meg tudott lepni, amikor apám rámutatott egy hasonlóságunkra. Ha előbb olvasok arról a brit kutatásról, amelyet dr. Julian de Silva kutatócsoportja végzett az elmúlt években több mint 2000 önkéntes bevonásával, és amely azt igyekezett kideríteni, pontosan melyik életkorban változunk át a szüleinkké, talán fel se kapom a fejem a megjegyzésre. A kutatók ugyanis az önkéntesek segítségével kiderítették, hogy a nők többsége (egész pontosan 52%-a) valamikor 30-35 éves kora körül veszi észre magán először, hogy a viselkedése hasonlítani kezd az édesanyjáéhoz (ugyanazokat a szófordulatokat, gesztusokat használja például, és/vagy ugyanazokat a csatornákat nézi).
Van, akinél ez a fenti életkor kitolódik a 40-es évekre, a legkevesebben pedig azok vannak, akik egészen az 50-es éveikig megállják, hogy átváltozzanak a saját szüleikké. A kutatók szerint arra, miért változik valaki a saját édesanyjává, van magyarázat is: méghozzá a gyerekvállalás. A megkérdezettek többsége 30-35 éves kora között vált maga is szülővé, és miközben a saját gyereküket nevelték, azon kapták magukat, hogy a viselkedésükben megjelentek azok a minták, amelyeket gyerekként tapasztaltak meg a saját szüleiktől.
A jelenség egyébként nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is érinti: a kutatók szerint a férfiak többsége 34 éves korában kezd el saját édesapjává „alakulni”.