Futok, vasárnap, ebéd előtt egy órával. Durva, mi? Szerintem is. Főleg azért, mert néhány évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ezt valaha megtehetem. Te jó ég, egy kétgyerekes anyuka nem a tűzhely előtt izzad? Egyébként az igazsághoz hozzátartozik, hogy azzal sincs az égvilágon semmi bajom, a főzés fontos, kikapcsol, tanít és sokszor kibékít. De ma már nem hiszem, hogy az életem múlik a vasárnapi ebéden. Sőt néhány félkész ételnek köszönhetően rájöttem, hogy a férjem is tud főzni – vagyis egészen pontosan a gyerekeink jöttek rá egy hétvégi „vészhelyzet” következtében.
Körülbelül két évvel ezelőtt egy határidős munka miatt a hétvége nagy részét a munkahelyemen töltöttem, és amikor szombat délután hazaestem, annyi erőm volt csak, hogy feltegyem a lábamat a kanapéra. Ekkor jelent meg előttem a tiszta paradicsomfoltos Manka, és büszkén elmesélte, hogy most már tudja: az apja főzi a világ legjobb szószos husiját. Micsoda? Apád főz? Mióta? Mit? Mégsem pizzát rendeltetek? Aztán szépen lassan kiderült, hogy a férjem egy Maggi alapból és egy zacskó tésztából főzött a lányok szerint kifogástalan ebédet. És ez tök jól van így!
Lazíts, figyelj, delegálj!
Kezdjük azzal, hogy nagyon kevés 15 év alatti gyerek igényel degusztációs menüt és szuvidált kacsaszívet ebédre, sőt a legtöbbjük tökéletesen ellenne üres tésztán. Persze egy lelkiismeretes anya ezt nem hagyja, én is csupán azért mondom, hogy jelezzem: a túlcicomázott fogások általában minket nyugtatnak meg, és nem a farkaséhes gyerekeinket. Erre akkor jöttem rá, amikor életemben először csináltam házi leveles tésztából kakaós csigát. Vesződtem vele fél napot, szidtam az összes rokonom összes anyjának felmenőjét, nyújtottam, hajtogattam, olyan volt az egész, mintha újra lenne egy pelenkás a családban. Az eredmény pedig egy „köszi anya, nagyon finom” volt. Igen, pont olyan, mint amilyet a mélyhűtött leveles tészta után kapok. Akkor meg miért szívatom magamat? Miért nem pihenek, vagy játszom a gyerekekkel? Megtanultam, hogy jó minőségű félkész termékekből is lehet főzni, és nem is bűn.
A másik dolog, amit megtanultam, hogy át kell engedni a terepet – az előbb mesélt húsos szószos történet óta semmi mást nem teszek, csak néha megkérem a férjemet, hogy főzzön ő. Nem okoskodom a konyhában, nem izgulok, hogy jaj, túlkészül a hús (nyugi, nézem a Konyhafőnököt, azelőtt fogalmam sem volt arról, hogy ez a kifejezés létezik – azt hittem, hogy a karaj rágós, és nem túlkészült). És ami a legfontosabb, elviselem, hogy ő kapja a bókokat. Azt hiszem, hogy anyaként ez a legnehezebb: elfogadni, hogy valamit nem én csinálok a legjobban. Hogy van úgy, hogy azt kérik, hogy ne én olvassak mesét, mert béna a medvehangom, vagy hogy szerintük lassan bringázom. Sőt az elmúlt fél évben az is kiderült, hogy az általam megengedett esti fürdővíz tetején pihenő habréteg még kétcsillagos wellnesshez is kevés lenne. Én kérek elnézést. Szóval már nem bukok ki egy ilyen után, inkább örülök, hogy valaki néha felment, levált, segít. Ugye, hogy így már teljesen más?
Ajándékozz!
Az elmúlt időszakban még egy dolgot tanított nekem az élet, ez pedig az, hogy egyszerűen hagyom, hogy a gyerekek néha ünnepeljenek. Nem olyan nehéz ám. Mondok egy példát. A csajok kedvence a rántott hús, én viszont gyűlölök húst rántani, az egész lakás zsírszagú olyankor két napig. De hát tényleg imádják (még egy nagy kutatás is bizonyítja, hogy a magyar gyerekek kedvenc étele a rántott hús), én meg a fejüket, miközben eszik. Hízik a májam olyankor. Ezért mindig azt mondom magamnak, hogy jó bizniszt csináltam, ők is elégedetten ülnek az asztalhoz, és én is.
Szóval elhatároztam, hogy az idei gyereknap alkalmából végre leszámolok az aggódással, legalábbis a feleslegessel. Ha ezeket leteszem, még akkor is marad elég. Kiver a víz a trambulinozáskor, ki fogom tekerni az első srác nyakát, aki összetöri valamelyik lányom szívét, megkeresem az első főnököt, aki először kiabál velük, úgyhogy elleszek még néhány évig…