„Aznap épp Londonból New Yorkba tartottunk. Hazafelé. Valahol félúton lehettünk a többórás repülőúton, kicsivel az után, hogy az utaskísérők kiosztották nekünk a megmikrózott húsgombócainkat. Ekkor történt, hogy egyikük váratlanul odahajolt a kisebbik fiamhoz, név szerint Ianhez, aki épp vadul tetriszezett a székében, és megkérdezte tőle, akar-e még egy üdítőt” – kezdte a HuffPost oldalán megosztott írását Laura McKenna, aki ezután elismerte, fia teljességgel figyelmen kívül hagyta a neki címzett kérdést. Annyira, hogy még csak fel se nézett a játékból.
„Noha a beszélgetés részleteit nem hallottam, és bevallom, nagyon nem is figyeltem, arra már én is és a környezetünkben mindenki felkapta a fejét, ahogy a légiutas-kísérő felcsattant. Miután durván leteremtette a fiamat azzal, hogy udvariatlan, egyenesen a szemembe nézett.” Laura elárulta, mivel Ian a spektrumon van, már jó ideje van az ilyen és ehhez hasonló kellemetlen helyzetekre jól begyakorolt „magyarázó/bocsánatkérő” szövege. Most is ezt alkalmazta: „A fiam autista, kérem, legyen vele egy kicsit elnézőbb.”
Csakhogy, mint a vallomásból kiderült, az utaskísérőnek is rossz napja lehetett aznap, mert ahelyett, hogy tudomásul vette volna a Laura által mondottakat, és egyszerűen elsétált volna, konkrétan számonkérte az anyukát, hogy ha ez a helyzet, miért nem válaszolt akkor ő a fia helyett. „Elmagyaráztam neki, hogy egész egyszerűen nem láttam és nem hallottam, hogy miről van szó, még azt is hozzátettem, hogy: »Elhiheti, ha tudtam volna, mi történik, azonnal közbeavatkozom«, de nem hatotta meg a dolog.”
Olyannyira nem, hogy az anyuka szerint az utaskísérő ezután még hosszú percekig méltatlankodott, míg végül Laura férjét is számonkérte. „Mielőtt eltört volna a mécses, csak annyit tudtam neki mondani, hogy »sajnáljuk, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk«, de addigra, mire ezt az amúgy egyszerű mondatot sikerült kipréselnem magamból, a nő már elviharzott hátra.
Nem vagyok rá büszke, de ezután hosszú percekig csak zokogtam. Ha épp nem a férjem és a fiam közé lettem volna beszorítva, valószínűleg kiszaladok a hozzánk legközelebbi mosdóba, és ott intézem a dolgot, de erre a körülmények miatt nem volt lehetőség. És hogy miért sírtam: egyrészt, mert ki nem állhatom, ha nyilvánosan kritizálják a szülői teljesítményemet, másrészt, mert megszakadt a szívem a fiamért, akit valaki csúnyán letolt anélkül, hogy tudná, milyen hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt években.”
Laura cikkében ezután hosszan ír arról, hogy az autisztikus spektrumzavar azon fajtája, amivel Ian is él, a felületes szemlélőnek láthatatlan. Legalábbis az idő nagy részében. „A fiam autizmusa az esetek többségében csak akkor válik nyilvánvalóvá, mikor másokkal kell érintkeznie: vagy túl szókimondó, vagy csak szimplán furcsa, esetleg túlságosan kényszeres. Bár évek óta jár terápiára, és mindig odafigyelek rá, hogy ne legyen baj, balesetek mégis előfordulnak. Ilyenkor pedig vad ismeretlenek vonnak le következtetést a gyerekemről vagy épp rólunk, a szüleiről, pusztán egy hiányzó reakció vagy egy félresikerült gesztus miatt.”
A kétgyerekes anyuka a vallomásával azt szeretné elérni, hogy a nyilvánosság felfigyeljen az autisztikus spektrumzavarral élőkre. Különösen azokra, akikről első ránézésre senki sem mondaná meg, hogy a spektrumon vannak. „Az ismeretlenek olyan könnyen bélyegeznek egy ilyen gyereket »rossz gyereknek«, a szüleit pedig »rossz szülőnek«, pedig ha többet tudnának az autizmusról, egész biztosan nem tennék.”
A cikk befejezéséből kiderült, hogy az említett utaskísérő 30 perccel később visszament Laurához, és elnézést kért tőle és Iantől is a viselkedéséért. „Boldog voltam, hogy végül átgondolta a dolgot, és tanult a hibájából. A baj csak az, hogy ő csupán egy a rengeteg ember közül, akivel találkozunk és a jövőben találkozni fogunk.”
Nyitókép: Unsplash/Xavier Mouton