Mit csinál az ember, ha úgy érzi, elfáradt, lassan kiég a munkában? Átmegy máshova, fizetés nélküli szabadságra megy, világ körüli útra indul, esetleg megtanul egy új szakmát. Vagy kiszáll az egészből, elkezd vakokkal, gyengénlátókkal barátkozni, és elkészíti az első magyar mobiljátékot Téta Planéta címmel, amellyel ők is tudnak majd játszani, és amelyben rögtön egy bolygót kell megmenteniük. Keresztes Éva az utóbbi mellett döntött. A programozó önkéntes csapatot verbuvált, megdöbbent, mennyien szeretnének önzetlenül segíteni, alig hitte el, mennyire ügyesen használják a telefont a vakok, és hogy mennyire nem ismerjük a problémáikat. Pedig rengeteget tanulhatnánk tőlük és velük. Interjú, amelyet sajnos muszáj voltam azzal a rettenetesen béna, de itt most jogos kérdéssel kezdenem, hogy „honnan jött az ötlet?”.
Honnan jött az ötlet?
Programozóként diplomáztam, business intelligence-, majd frontend-fejlesztő voltam és adatvizualizációval foglalkoztam. Aztán elfáradtam. Szerettem volna értéket teremteni, mielőtt kiégek. Hogy ne csak biteket tologassak. Jó volt látni, hogy dolgozik egy multi, de én egy kis láncszem voltam, ráadásul külsősként. Megvoltak a keretek: ez a helyed, innentől idáig tehetsz bármit. Kellett valami, amivel elbabrálhatok, otthon, hobbiszinten. Gondoltam, készítsünk látássérülteknek egy játékot mobilra.
Egy ilyen ötletet azért nem neveznék babrálásnak.
Ha nagyon akarnám, egyedül is képes lennék rá, de nem akarom. Egy közösség, egy csapat tagja is szerettem volna lenni az értékteremtés mellett. Így jött ez az őrület.
Őrület?
Őrült gondolatnak tűnt. Akkor azt sem tudtam, használnak-e egyáltalán okostelefont a vakok, látássérültek. Ha igen, mégis hogyan? Végigmentem a lépcsőkön.
Miért pont mobiljáték, miért pont látássérülteknek?
Amikor hazamegyek, mindig jön a két mamám, a kezembe nyomják a butatelefonjukat, hogy „ez itt világít nekem, ez az sms, vagy mi ez, töröld már ki, ne világítson!”. Nem tudják, mi az, kitörölni végképp nem tudják, idegesíti őket. Elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne megoldani. Megpróbáltam megmutatni nekik, az nem volt jó, hagyjam őket békén, ők csak telefonálni szeretnének. Az jutott az eszembe, hogy felhúzok egy app-szerű felületet egy-egy okostelefonra, hogy tényleg csak az jelenjen meg, amire nekik szükségük van: telefonkönyv, tárcsázó, lehet rajta hívást fogadni és letenni – ennyi, és ezt a kezükbe adom. A butatelefon nem jó: minimum sms-ezni lehet rajta, és akkor még ott egy ébresztő is. Olyan nincs, hogy egy telefonnal csak telefonálni lehet. Végül nem találtam ilyen appot, pedig biztos imádták volna. Gondolkodtam tovább: nem illenek a gombok az ujjaikhoz? Nem elég jó a szemük? Több kontraszt kell, nagyobb gombok? Miközben ezen agyaltam, jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogyan oldják meg ezt a vakok. Elkezdett érdekelni. Okostelefon? Vakon?! Persze gyorsan kiderült, hogy nem csak használják, de gyorsabban megtalálnak rajta bármit, mint én.
Szerénykedsz.
Nem. Hihetetlen volt. Rengeteget tanultam ezzel, hatalmas élmény volt kitekinteni egy csoportra, amelyhez nekem semmi közöm. Képernyőfüggönnyel használják a telefont, így hívják, amikor elsötétítik a képet, ha például utaznak. Nem csak a telefont nem látják ugyanis, de azt sem, hogy nézi-e őket valaki a BKV-n. Szóval képernyőfüggöny, a kijelzőn vezeted az ujjad, a telefon pedig felolvassa, hol jársz. Nem olvastatnak el vele mindent, apró mozdulatokkal kezelik. Egy nyomás: felolvasás, két nyomás: megnyitás. Jobbnál jobb rövidítések vannak, a söprő, csavaró mozdulatokkal, a több ujjal lefelé húzással más-más felolvasási módszert használnak. A felolvasót ráadásul olyan gyorsra tekerik, hogy én egész egyszerűen nem értettem meg. Amikor megmutatták, azt sem tudtam, magyarul beszél-e. Ők persze gond nélkül megértik.
Fotó: Neményi Márton
Ezt már a mobilok operációs rendszerei is tudják?
Igen, ezek a beépített kisegítő lehetőségek, bárki bekapcsolhatja őket. Az iPhone-t sokkal jobban szeretik, akinek telik rá, azt használja. Sokkal stabilabbak a kisegítő lehetőségek.
Egy hölgy azt mondta, iPhone-nal a kézében olyan, mintha betonon állna, Androiddal pedig mintha homokos, süppedős lenne a talaj.
Igaz, az Android sokat fejlődött az utóbbi években, de azért még nem az igazi.
Kipróbáltad a vakon mobilozást?
Persze. Baromi idegesítő volt, hogy nyomom, és csak olvas és olvas. Nem ehhez szoktam hozzá. Igaz, csaltam: néztem közben. A beszédszintetizátor viszont szépen beszél magyarul, persze az angol szavakat viccesen mondja. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon szeretnék végre adni valami kézzel fogható értéket a világnak. Otthagytam a munkámat, tudtam, ha ezzel akarok foglalkozni, akkor nem fér bele egy állás. Kaptam egy témába vágó tankönyvet egy gyógypedagógus ismerőstől, elolvastam, mielőtt az első alig látó emberrel találkoztam. Fogalmam sem volt semmiről. Kiderült: az a legfontosabb, hogy megkérdezzük tőlük, miben segíthetünk. Ha segíthetsz, elmondja, hogyan, ha nemet mond, akkor tényleg nincs szüksége segítségre.
Jött és szó nélkül átrángatott a zebrán, pedig nem is akartam átmenni, de nem volt mit tenni, vitt magával.
Mindenkinek, akivel beszéltem, volt egy ilyen sztorija.
Vakoknak vagy gyengénlátóknak készül a játék?
Ez nagy dilemma volt. Most úgy néz ki, is-is. Harminc emberrel beszéltem, voltak köztük vakok és gyengénlátók is, folyamatosan változott, mit szeretnék, nem voltam benne biztos, a kettő együtt működhet. A két csoportnak teljesen mások az igényei. Több verziót viszont nem szeretnék az appból: egy játék lesz, amelyet mindenki úgy használ majd, ahogy neki jó.
Hogy jött össze a csapat?
Önkéntes segítőim vannak, sajnos nincs túl sok ilyen idióta, mint én, aki rászánna napi nyolc órákat erre. Karácsony előtt találtam egy felhívást a Dreamjobson, egy játékot kellett teljesíteni ingyen hirdetésért. Ekkor már régóta szerettem volna csapatot, de az ismerőseim elfoglaltak voltak. Felraktam az ingyen hirdetést, gondoltam, mi baj lehet, legfeljebb kiderül, hogy a kutyát nem érdekli a projekt. Beleírtam, hogy önkéntes, nem fizetett, értékalapú. Több mint ötvenen jelentkeztek, mind magyar. A fele nem vette észre, hogy nincs fizetés – a másik fele viszont észrevette! Ültem és néztem: hű! Így alakult ki egy tízfős csapat. Projektmenedzser, bizdev-szakember (üzletfejlesztő – a szerk.), angoltanár, programozó, aki most webdizájnt tanul, van végzős egyetemista, van, aki a civil szférából jött… Nagyon vegyes társaság.
Most éppen Unity-fejlesztőt keresünk. Ha ezt bele tudnád írni, az nagy segítség lenne.
Fizetős lesz a játék?
Nem szeretném, hogy az legyen. Gondolkodtunk, rakjunk-e bele hangos hirdetéseket. Elvileg megoldható, léteznek látássérülteknek szóló hirdetések, gondolkodtam is, alkalmazzunk-e úgynevezet rewarded video adeket, azaz olyan reklámokat, amelyek megjutalmazzák a felhasználót. „Várd végig a videót, ha ki szeretnéd nyitni a kincsesládát” – ilyenek. Persze enélkül is játszhatnak.
Kiadót, befektetőt nem kerestek?
Kiadót nem, anélkül is megoldjuk. A kockázati tőkéhez nem vagyunk elég startup-kompatibilisek. Angyalbefektetőkkel viszont szívesen leülnénk tárgyalni. Gondolkodunk a közösségi gyűjtésen is, de ott még nem tartunk, azt nagyon elő kell készíteni.
Pedig simán kiderülhet, hogy ez piaci rés.
Igen. Nagyon sok gyengénlátó szeretne játszani, csak nincs mivel. Az egyikük mesélte, hogy tíz éve még vígan eljátszadozott az akkori videojátékokkal, ma már nem tud, és nem az ő látása romlott. Ma már egyszerűen túl részletes, összetett a játékok grafikája, nem elég egyszerű ahhoz, hogy lássa, összemosódik az előtér, háttér, nem tudja megkülönböztetni.
Fotó: Neményi Márton
Pedig most egyre több nagy játékban bukkannak fel a kisegítő lehetőségek.
De nem mobilon, nem vakoknak és nem magyarul. Mindenkit végigkérdeztem, mivel játszik, vár-e bármilyen megjelenést, miről tud, mit hallott. Nem játszanak, pedig nagyon szeretnének, főleg a srácok. Voltam a Vakok Iskolájában, hetedik-nyolcadik osztályosokkal beszélgettem, az osztályfőnök előre szólt, hogy nagyon várnak, a gyerekek pedig teljesen felpörögtek. „Tényleg, csinálsz nekünk egy játékot?!” Hatalmas energialöket volt. Több órát eltöltöttem köztük, jó kapcsolatot alakítottam ki az osztályfőnökkel, ők is tesztelik majd a játékot. Nagyon várják: magyar nyelvű, összetettebb, látássérülteknek készült játék ma nem létezik. Angolul népszerű a Dice World, egyszerűek a szabályai, különösebb angoltudást sem igényel. Többféle minijátékot tartalmaz, lehet másokkal is játszani, nem is kell egy időben, de azért lássuk be: ez egy kockajáték. Én komolyabbat szeretnék, nekem fontos, hogy legyen sztorija, hogy beleéld magad, hogy legyenek céljaid, ne úgy ülj le vele, hogy „na jó, nyomogassuk egy kicsit”. Kell egy nagyobb vízió és mellé kisebb célok, és az, hogy képes legyél építkezni, úgy, hogy motiváljon, hogy érezd, haladsz valamerre.
A történet
A Tét a Planéta helyszíne a Téta Planéta, a galaxis legutolsó szegletében található kisméretű bolygó, amelyen nagyon ritka nyersanyagok találhatóak. Így aztán nem csoda, hogy 10 évvel ezelőtt, amikor ez kiderült, nagy harcok indultak a Planéta megszerzéséért, amelyben végül egy hatalmas birodalommal rendelkező bányász cég zsoldosai kerekedtek felül. A bolygó légköre ekkor még – űrruhán keresztül – elviselhető volt az emberek számára is, de a bányászat során belefúrtak egy hatalmas mérgező gázzal teli aknába, ahonnan a gáz kiszivárgott, köszönhetően a cég nagyfokú figyelmetlenségének és nemtörődömségének. Ez a gáz azonban olyannyira mérgezőnek bizonyult, hogy a bányagépeket se perc alatt szétmarta, így a cég abbahagyta a bányászatot és hátrahagyta a feltúrt bolygót. Főhősünk a bányász cég alkalmazottja volt, de a Téta Planéta bolygó tönkretételekor valami végleg elszakadt benne, ezért otthagyta a céget. Utolsó összekuporgatott kreditjeiből vett egy ütött-kopott űrhajót és pár űrszemét darabjaiból összetákolt egy kezdetleges űrbázist, amivel a Téta Planéta körüli pályára állt. Terve nem kisebb, mint megmenteni a kiszipolyozott bolygót és újra virágzó ökoszisztémát létrehozni. Ehhez azonban először a mérgező gázt kell eltüntetnie. A terv egy irányítható tornádót előidéző drón létrehozása, ami a mérgező gázt a légkörön kívülre szippantja.
Így aztán egész komoly történetet írtál a játékodnak.
Az kicsit az én cégekkel való kapcsolatomról szól: jön a csúnya, gonosz vállalat és letarolja a bolygót. Na jó, az én munkahelyeim nem voltak rosszak, inkább én nem illettem bele soha abba a környezetbe. A játékos is egy olyan helyzetbe kerül, amibe nem illik bele, ezért elkezdi intézni a saját kis dolgait: gyűjtöget, navigál, építget, végül megmenti a bolygót. Szóval rájön, hogy mégis van helye.
Hogy kell elképzelni a játékot?
Két részből áll majd, az akciódúsabb fele teljesen sötét képernyőn zajlik majd: hangokkal, rezgésekkel ad visszajelzést. Űrkalózokat kell leszedni, aszteroidákat kerülgetni, de komoly harcrendszer azért nem lesz. Ezt eleve úgy építettük fel, hogy ne kelljen látni semmit, és még stílusos is, hiszen az űrben sötét van. A gyengénlátóknak is jobb így: ha ábrázolni szeretnénk az űrbéli akciójelenetet, a kedvükért fel kellene nagyítanunk a kép egyes részeit, ám úgy kilógna a többi része. Nekik is a fülükre kell támaszkodni, de szerintem nem érzik majd hátrányban magukat. Lesz a játéknak egy stratégiai, építkezős része is, az használja majd a képernyőt. Egyszerű, nagy elemek lesznek a képernyőn, hogy eligazodhassanak a gyengénlátók, a vakok pedig felolvastathatják, mi látható a kijelzőn. Nem is részletezném tovább, nem szeretném, ha bárki más megvalósítaná az ötleteinket idő előtt. Igaz, úgy vagyok vele: ha valaki más megcsinálná, örülnék neki és én lennék az első, aki megköszöni, mert nekem tényleg csak az a célom, hogy létezzen egy ilyen játék. Na jó, pont ezt inkább mégse csinálják meg. Annyi időt és energiát tettem már bele, hogy ezt már inkább én szeretném befejezni.
Mikor jelenik meg?
Nyár végére szerettük volna befejezni. Persze nekünk is betett a vírus. Gyereket tanítanak, gyerekük született, kirúgták őket… Azonnal elolvadt az a kis szabadidő, amit erre tudtak volna fordítani. Most egy kicsit szünetelünk. Egy tesztváltozat már kész, prototípusnak nem nevezném, de játszani már lehet vele. Ez a második verzió, az elsőt tisztességgel összeraktuk, bár számítottam rá, hogy a navigációval lesznek gondok. Aztán kiderült: szinte semmi sem működik benne úgy, ahogy mi kitaláltuk.
Csodálatos volt nézni, hogy semmit sem úgy használtak, ahogy számítottunk rá.
Rossz jelzéseket használtunk, nem tudták, mi hol van körülöttük a játék világában. A második változat már sokkal jobb.
A látók élveznék?
Elfogult vagyok, de szerintem igen. Az első pályák mindig könnyűek a játékokban, aztán egyre nehezebbek; mi olyan könnyűre szeretnénk az elején, hogy a látók se tépjék a hajukat. Az első verziót kipróbálva nekem leolvadt az agyam a saját játékomtól, egyszerre kellett volna figyelni mindenre, azzal én sem szívesen játszottam volna. Most már sokkal jobb, és talán sikerül úgy fejlesztenünk, hogy a végén még mókás is legyen egy látó számára is. Arról nem is beszélve, milyen tanulságos élmény lesz. Át kell kapcsolni az agyadat, el kell engedned mindent, amiben felnőttél.
Mekkora gamer vagy?
Szeretek játszani. Régen a bátyámmal játszottunk, nekem az az élmény maradt meg mint A Játék. A GTA egyik korai részét sokat nyomtuk, ő hét évvel idősebb, jellemzően ő irányította az éppen ellopott autót, én meg mondtam, mit lopjon el, közben kapcsolgattam a rádiót. Később, amikor nagyobb lettem, már tényleg ketten játszottunk, az is nagyon megmaradt. Nekem az a játék, amikor egy helyen vagy a másikkal, akár ellene, akár mellette játszol. Együtt röhögünk, együtt sírunk, ez a legfontosabb.
Látássérültek az nlc-n
- „Legfeljebb közel hajolok” – kemény tempót diktál Gábor, a látássérült személyi edző
- Programozónak készül a látássérült Kristóf
- „Itt látós minden” – így próbál otthon tanulni lányával a vak édesanya