Két nő története, akik egyedüliként éltek túl egy-egy légikatasztrófát

Tény, hogy előfordulnak esetek, amikor egy-egy lezuhant repülőgép nem válik az összes rajta utazó koporsójává. Sőt, léteznek ismertebb, egészen elképesztő túléléstörténetek, amelyek a mai napig aktívan élnek a köztudatban. Mint például az 1972. október 13-án történt repülőszerencsétlenség, amikor egy uruguayi gép 45 emberrel, köztük egy rögbicsapattal a fedélzetén lezuhant a Andok felett.

A becsapódás után csupán 27-en maradtak életben, de közülük további nyolcan szintén meghaltak később, egy lavinaomlás következében. A túlélők négyezer méter magasan, 72 napon keresztül várták, hogy megtalálják őket a mentőalakulatok. Élelmiszer híján, végül a túlélésért saját halott csapattársaik és családtagjaik tetemét kellett megenniük. Életben maradtak. Az eseményekről pedig ezzel a címmel készült regény,dokumentum- és játékfilm is később.

Talán még nehezebb lehet életben maradni, ha az ember az egyetlen túlélője egy balesetnek

Ha valaki tudja, milyen egyedüliként arra ébredni, hogy a repülő, amin utaztunk, lezuhant, és körülöttünk mindenki meghalt, az Juliane Koepcke, aki, a mai napig az egyik a leghihetetlenebb túlélősztori főszereplője.

Az akkor mindössze 17 éves lány 1971 karácsonyán az anyjával felült egy repülőre, hogy meglátogassák az édesapját, Hans Wilhelmet, a híres német zoológust, aki az amazóniai esőerdőben dolgozott egy kutatóállomáson. A gép – egy Lockheed L-188 Electra Turborop – azonban az őserdő felett viharba került, és villámcsapás érte, aminek nyomán az üzemanyagtartálya kigyulladt, a szárnya pedig leszakadt. A több darabra tört gép, a fedélzetén 92 emberrel 3000 méterről zuhant a dzsungelbe. Juliane a székhez szíjazva a biztonsági övvel esett a perui esőerdő közepébe, ez is volt a szerencséje, valószínűleg az egybefüggő széksor egyfajta ernyőként funkcionált.

„Egyáltalán nem féltem. Még zuhanás közben, amikor teljesen éber állapotban láttam az alattam körbe-körbe forgó dzsungelt, akkor is tudatában voltam, mi történik. Azt hiszem, védőrendszert hordozunk magunkban, amely megóv attól, hogy rendkívüli pillanatokban megőrüljünk félelmünkben vagy akár szörnyethaljunk. Ha az ember valami borzalmas történés részese, elengedi magát. A rettenet csak később következik” – írja cikkében a Readers Digest oldalain.

A fák tompították az esést, és Juliane végül magához tért. Ő volt az egyedüli, aki túlélte a szerencsétlenséget. Bár súlyos agyrázkódást szenvedett, a kulcscsontja eltört, az egyik térdében az ínszalag elszakadt és fél szemére nem látott, mert az bevérzett a zuhanás közben, súlyosabb sérülések nélkül megúszta a földbecsapódást. Több mint egy napig alig tudott magáról, fél napig ájultan feküdt a roncsok mellett, újabb fél napig pedig nem tudott felállni, annyira szédült. Végül összeszedve minden erejét megpróbálta megkeresni az édesanyját, de nem találta meg. Magához vett egy zacskó cukorkát, amit az egyik halott mellett talált, és megpróbált segítséget keresni. Szerencséjére talált egy patakot, ami sokat számított a túlélésben. Édesapja korábban ugyanis azt mondta neki, ha valaha eltévedne az erdőben, és rábukkanna egy patakra, vagy folyóra, kövesse annak a folyását, nagy valószínűséggel bele fog botlani emberekbe. Juliane, megfogadva apja tanácsát, így tett, napokon keresztül vonszolta magát a vízben gázolva, mert ott biztonságosabb közlekedni.

Egy korábbi BBC interjújában azt mesélte, hogy a patak mentén meglátott három utast, akik fejjel fúródtak a földbe, emlékezett, mennyire pánikba esett a halottak látványától, azt hitte, az egyikük talán az édesanyja lehet. Csak akkor nyugodott meg, amikor meglátta, hogy a női tetemnek lakkozva van a lábkörme – édesanyja azonban sohasem festette a körmét. Később megtudta, hogy az édesanyja is túlélte a balesetet, de a súlyos sérülései miatt nem tudott mozogni, így napokkal később meghalt.

– mesélte egy másik interjúban. Önéletrajzi könyvében azt is leírta, hogy az ornitológus édesanyja nem szeretett repülni. Azt mondta, természetellenes, hogy egy vasmadár a levegőbe emelkedjen.

A kilencedik napon Juliane egy kis kunyhóra bukkant, ahol éjszakára megpihent. Másnap pár helyi férfi talált rá, akik azt hitték, hogy ő a vizek úrnője, Jemanja (Yemoja). Mivel látták, hogy a lány nagyon le van soványodva és sebesült, elvitték a helyi orvoshoz, aki hallott a szerencsétlenségről, így azonnal gondolta, hogy a szőke lány egy túlélő lehet. Valószínűleg az is sokat segített a fiatal lánynak, hogy nem volt számára teljesen ismeretlen a dzsungel, hiszen tizennégy éves korában zoológus szülei a perui esőerdő közepén létrehozták a Panguana nevű ökológiai kutatóállomást, és félig meddig ő is ott élt, kísérte őket a dzsungelbe. A szünidőket Panguanában, a tanéveket pedig az osztálytársaimmal Limában töltötte.

A fiatal lány 11 nap dzsungel után láthatta viszont az édesapját, és évekig tartott, amíg a traumát fel tudta dolgozni. Érthető módon hosszú évekig nem mert repülőre ülni.  A baleset után biológiát tanult Németországban, majd visszatért Peruba, ahol mammalógiával folytatta a tanulmányait. 1998-ban a baleset helyszínére is visszatért a híres dokumentumfilm-készítővel, Werner Herzoggal, aki 27 évvel korábban saját maga is ezzel a járattal szándékozott repülni, ám aztán végül (szerencséjére) módosította a tervét. A nő történetéből film is készült, Vannak még csodák címmel.

Juliane esete emlékeztet egy másik fiatal nő, Vesna Vulovicra, a jugoszláv légiutas-kísérő történetére

Ő ejtőernyő nélkül 10 km-t zuhant, amikor egy bomba felrobbantotta a gépét. Ez az eset is a korai hetvenes években történt, mint ahogy Juliane és a rögbicsapat balesete is ekkor következett be.

1972. január 26-án a 22 éves Vulovicrát a JAT 367-es járatához rendelték, amely Stockholmból Belgrádba készült repülni, Koppenhágában és Zágrábban is megállva. A fiatal lány ekkor még csak nyolc hónapja dolgozott légi kísérőként.

A repülő negyed négykor indult, 16.01-kor robbanás szaggatta szét a gépet. Az amerikai gyártmányú McDonnell-Douglas DC–9 a levegőben szabályosan szétszakadt, és 10 160 métert zuhant, mielőtt földet ért Srbská Kamenicénél.

A 28 főnyi utas és személyzet közül Vulović volt az egyetlen túlélő.

Egy helyi férfi, Bruno Honke talált a roncsokra, aki szerencsére felcser volt a második világháborúban, így nehezen, de életben tudta tartani a súlyosan sebesült nőt, amíg a mentőegység megérkezett.

Vulovićnak eltört mindkét lába, három csigolyája, medencecsontja, több bordája, és a koponyája is betört egy helyen.

Kórházba szállították, ahol Vulović több napot töltött kómában, mindemellett agyvérzést szenvedett, és amnéziája is volt. A zuhanás előtt egy órával történtek után semmilyen emléke nem volt, csupán az rémlett, hogy köszönti az utasokat a repülőn, illetve hogy szüleit látja a kórteremben.

A fiatal nő a továbbiakban is nagy meglepetésekkel szolgált, ugyanis a felépülése meglepően gyorsan történt, és maradandó károsodást sem szenvedett. Repülésbiztonsági szakértők szerint Vulovićnek az segített a túlélésben, hogy a robbanás pillanatában a repülőgép hátuljában tartózkodott egy ételkocsival, ami helyben tartotta. Az is kedvezett, hogy ez a kis része a géptestnek, amelyben ő volt, egy fákkal sűrűn benőtt, havas domboldalon ért földet. Vulović orvosai még azt is hozzátették, hogy alacsony vérnyomása akadályozta meg azt, hogy földet éréskor a szíve szétrobbanjon.  

„Akárhogy is történt, Vesna Vulovic légiutas-kísérő a gép konyhájában egy fém zsúrkocsinak köszönhetően megmenekült, noha többszörös koponya- és csigolyatöréssel, valamint számtalan végtagtöréssel és egyéb kisebb-nagyobb sérülésekkel tudta csak megúszni a zuhanást. Szerencséje volt, mert a zuhanás és a földet érés során nem esett ki a kettétört gépből”– írta a Magyar Szó.

Hős és egyben a kormány ellensége?

A csehszlovák hatóságok szerint egy bőröndbe rejtett bomba okozta a robbanást. Vulović emlékezett is a koppenhágai repülőtéren egy férfire, aki nagyon zaklatottnak tűnt, a nő szerint ez másnak is feltűnt, pontosabban a személyzet más tagjai is látták őt, és a koppenhágai repülőtér igazgatója is. Az egykori légi kísérő szerint ez a férfi rakta a bombát a csomagok közé Stockholmban, majd leszállt Koppenhágában a halálos táskát pedig a gépen hagyta.

A fiatal nő a tragédia ellenére később sem félt a repüléstől, pár hónappal később már újra dolgozott, csakhogy irodai munkát kapott. Mert bár nemzeti hős lett Jugoszláviában, a légitársaság nem akarta, hogy repüljön, mert attól félt, hogy jelenléte aggasztja majd az utasokat. A túléléséért Guinness Rekord-díjat is kapott, amit nem más mint Paul McCartney adott át neki. 

„Mindenki azt hiszi, hogy szerencsés vagyok, de tévednek. Ha szerencsém lett volna, akkor nem történt volna ilyen baleset” – mondta, hozzátéve, hogy a sors szerint nem az ő napja volt a meghalásra. A trauma feldolgozása érdekében nem volt hajlandó pszichológushoz menni, pedig sokáig bűntudat gyötörte, amiért ő volt az egyedüli túlélője a balesetnek. 

1990-ben a férje elvált tőle és ezzel egy időben elküldték a munkahelyéről, a JAT-tól, mert kritizálta Slobodan Miloševićot és kormányellenes tüntetéseken vett részt. Állítólag csak az mentette meg a letartóztatástól, hogy a szerb kormány nem merte kockáztatni a közfelháborodást. Vulović később jobban elzárkózott a nyilvánosság elől, belefáradt a vele történtek elmesélésébe, és az egészsége is erősen megroppant, egyre súlyosabbá vált a szívproblémája. 2016 decemberében barátai aggódni kezdtek, mert nem válaszolt telefonhívásaikra. December 23-án lakatosok nyitották ki lakásának ajtaját, ahol a 66 éves Vulovićot holtan találták.

Kapcsolódó

• 30 évvel a lockerbie-i katasztrófa után tudta meg, ki volt az a kisbaba, akinek a holttestét őrizte
• Ma 15 éve szállt fel az utolsó Concorde – elmondjuk, mitől volt olyan különleges ez a repülő