Színpadi maszturbálás és denevér vacsorára – a rocktörténelem legmélyebb pillanatai

Tavaly ilyenkor éppen temettük az élőzenét, idén ehhez képest attól volt hangos az internet az elmúlt hetekben, hogy

A jelenet mindenkit váratlanul ért, a jelek szerint még magát a Brass Against együttest is. A főleg feldolgozásokban utazó banda éppen a Rage Against the Machine Wake Up című számát játszotta Daytonában a Rockville fesztiválon, ennek csúcspontján történt az internetet lázban tartó aranyeső-jelenet, amelyből persze hatalmas botrány lett, főleg, hogy az egészet kamera rögzítette, és a mai napig, kiblőrözve persze, de bárki megnézheti.

A körülmények kissé zavarosak, az együttes már másnap bocsánatot kért Twitteren Sophia Urista énekesnő tettéért, mondván, „elragadtatta magát”, ő maga pedig később hangsúlyozta, hogy senkit nem akart bántani, egyébként sem holmi direkte sokkoló ripacskodásból élő művész ő. Rendőrségi feljelentés született, az internet saját bevallása szerint józan, felnőtt része (tehát majdnem az egész) elborzadt és felháborodását fejezte ki és csak páran mertek nyilvánosan kiállni Urista mellett, mondván, hogy igenis nagyon menő húzás volt, és különben is, a punk rock már csak ilyen, nem igaz? De, igaz: erről szól ez a cikk.

Nem tudom és nem is szeretném eldönteni, belefér-e az ilyesmi vagy elítélendő, hogy 2021-ben van-e még helye ilyesminek a színpadon, vagy a rock and roll örök, és ha egy énekes (vagy bárki) úgy dönt, pisiléssel képes a leghatékonyabban bemutatni be a fennálló establishmentnek, akkor bizony pisilni kell, nincs mese. Én egyébként Nirvanán nőttem fel, rongyosra hallgattam a Metallica Load című albumát, amelynek már a borítója is vérből és ondóból készült (más kérdés, hogy a rajongóknak így is túl puha volt a lemez), és már az Antikrisztus szupersztár-korszakában felfedeztem Marilyn Mansont, aki akkor még okosan és hitelesen botránkoztatta meg a világ kereszténydemokratáit, és úgy általában véve jó arcnak tűnt. (Talán az is volt; azóta mindenesetre kiderült, hogy nem az.) Szóval maradjunk abban, hogy én sűrűbben pislogtam a nyilvános pisilés kiváltotta felhördülést, majd a béna bocsánatkérést, mint magát a pisilést látva.

(Az egyetlen, ami, illetve aki hiányzik a képletből, az maga a lepisilt rajongó. Ő ugyanis még nem szólalt meg, pedig mégiscsak az ő tiszte eldönteni, hogy nyilvános bántalmazásről és a safe space megsértéséről van-e szó vagy rock and rollról, illetve, hogy akarta-e és élvezte-e ezt az egészet.)

Ezzel együtt is érdemes felidézni a rock and roll (metál, punk, absztrakt noise jazz és így tovább) történetének legnagyobb színpadi botrányait, egyrészt azért, hogy mégiscsak kontextusba helyezzük Sophia Urista poszt-posztmodern performanszát, másrészt (és főleg) meg azért, mert rendkívül szórakoztató sztorik ezek, amelyeket érdemes csak úgy, minden ürügy nélkül is elővenni. Szóval a továbbiakban tizennyolcplusz, csak erős idegzetűeknek satöbbi: íme a legdurvább színpadi sztorik. Hogy mennyire durvák, akkor annyit, hogy Ozzy Osbourne denevérfej-leharapása még a legdiszkrétebb történet a listánkon. (De azért persze szerepel rajta.)

Disznóvér a Watain koncertjén

A skandináv black metált eleve nem a politikai korrektségéért és a szofisztikált metaforáiért szeretjük (közkedvelt anekdota, hogy a Mayhem együttes egyik tagja, Death öngyilkossága után az együttes másik tagja, Euronymus annak koponyadarabkáiból készített nyakláncot, a tett színhelye pedig albumborítóra került), de a svéd Watain így is messze kiemelkedik a mezőnyből, már ami a közönség rendszeres sokkolását illeti. Főleg, hogy még csak nem is az első hullámban tűntek fel, hanem a kilencvenes évek végén, és azóta is aktívak. Zsákbamacskát mondjuk nem árulnak: nyíltan sátánisták (ráadásul nem az entellektüel, hanem a teisztikus iskola hívei, azaz konkrétan hisznek a Sátán létezésében), a színpadon rendszeresen feltűnnek állattetemek (jó esetben csak csontvázak), de az a minimum, hogy fordítottkereszt-alakban lángoló hangfalak között játszanak.

A szó szerint legszaftosabb sztori 2014-es: egy meleg nyári éjszakán Brooklynban léptek fel, és egy ponton úgy döntöttek, ideje disznóvérrel meglocsolni a közönséget. Eleve a szokásosnál is vadabb volt a buli, a biztonságiak másfél órán át küzdöttek hiába, hogy a kordonok a helyükön maradjanak, maga a show pedig pont ugyanannyira volt áldozattal egybekötött pogány/sátánista szertartás, mint koncert. Ekkor következett a (természetesen valódi) disznóvér, amit sűrű sugárban spricceltek az első sorokban állókra. Ez – a black metal történetében alighanem először – elérte a TMZ bulvárcsatorna ingerküszöbét is: közölték az esetről készült videót (amelyen sajnos pont alig látszik valami), és azt írták, a közönség kollektíve hányni kezdett a vértől. (A vérfröcskölést egyébként rendszeresen eljátsszák, az alábbi videó későbbi, de jobban látszik, hogy kell elképzelni.)

Később a tisztességes (értsd: blackmetál-közeli) média ezt árnyalta: valóban többen elhányták magukat, de főleg azok, akik koncert előtt bezabáltak a helyszín híresen brutális hamburgeréből. A „botrányról” pedig annyit, hogy az érintettek nemhogy nem mentek orvoshoz és nem panaszkodtak sem a helyszínen, sem a hatóságoknál, hanem büszkén osztották meg saját véres szelfijeiket az Instán. Úgy tűnik, egy vegán sem volt köztük.

Ozzy és a denevér

Essünk is túl Ozzy sztoriján, amely nem csak a leghíresebb, de a legtöbb félreértés is kapcsolódik hozzá. Ozzy Osbourne tényleg leharapta egy denevér fejét ötezer ember előtt a híres Des Moines-i koncertjén 1982-ben, de nem szándékosan: fogalma sem volt ugyanis, hogy valódi denevért szorongat a kezében, majd a szájában. (Sok mindenről egyébként sem volt fogalma akkoriban, annyira el volt szállva folyamatosan, még szerencse, hogy a drogok konkrétan konzerválták, így később el tudta mesélni, mi történt.)

A denevért egy 17 éves fiú, Mark Neal dobta fel a színpadra; az állatot két héttel azelőtt lopta haza az iskolából az öccse, és miután hiába próbálták háziállatként életben tartani, úgy döntöttek, elviszik a koncertre és hozzávágják az akkor már halott (de legalábbis haldokló) denevért Ozzyhoz. Aki önéletrajzi könyvében (Én, Ozzy) a következőképpen emlékszik:

Aztán egyszer csak felrepült a színpadra az a denevér a közönség soraiból.

Nyilván egy játék, gondoltam, így hát felemeltem a fénybe, és eszelősen rávicsorogtam, miközben Randy szólózott. A nézők teljesen beindultak.

Aztán azt tettem, amit máskor is, ha gumijátékot dobtak a színpadra.

HAMM.

De rögtön éreztem, hogy valami baj van. Nagy baj.

Kezdjük ott, hogy a szám azonnal megtelt valami meleg, nyúlós folyadékkal, aminek az elképzelhető legrosszabb utóíze volt. Éreztem, hogy összekeni a fogaimat, és végigcsorog az államon.

Aztán összerándult a számban a fej.

Ó, bassza meg, gondoltam. Csak nem ettem meg egy kibaszott denevért… ugye nem?

Kiköptem a fejet, elnéztem oldalra, és megláttam Sharont. Dülledt szemmel hadonászott, és azt sikoltozta: „NEEEEEEEEEEE, OZZY! EZ IGAZI, EZ IGAZI!”

A következő emlékem az, hogy egy kerekesszékben ülök, és eszeveszett tempóban tolnak be az ügyeletre, közben pedig egy orvos azt mondja Sharonnak:

– Igen, Miss Arden, ez egy élő denevér volt. Valószínűleg megbénult attól, hogy bevitték egy rockkoncertre, de egyértelműen élt. Nagy az esélye, hogy Mr. Osbourne veszettséget kapott. A tünetek? Ó, hát tudja, rosszullétek, fejfájás, láz, súlyos rángatózás, kontrollálhatatlan viselkedés, depresszió, kóros félelem a folyadékoktól…

– Na, az nem valószínű – morogta Sharon.

Ozzynak a turné hátralévő részében minden este találnia kellett egy orvost, aki beadja neki a szükséges hat-hat (!) injekciót. „Több lyuk volt rajtam, mint egy kibaszott ementáli sajton” – mesélte az énekes. Ez azért így már annyira nem is rock and roll.

Iggy Pop… nos, bármi a hetvenes évek elejéről

Iggy Popról tudjuk, hogy a mai napig a két lábon járó punk rock (még úgy is, hogy ma már smink és maszk nélkül is elmenne a Walking Dead bármelyik kiemelt statisztájaként), ám ő nem egyszerű hedonista drogos/alkesz volt, mint Ozzy, hanem tényleg elment a végsőkig, ami az önkínzást és öncsonkítást illeti, gyakran a saját életét kockáztatva. A hetvenes évek elejéről – különösen együttese, a Stooges feloszlása után, amely esemény Iggyt depressziós, szuicid spirálba terelte – gyakorlatilag bármely koncertet felhozhatnánk példaként. Elégedjünk meg most kettővel. A Stooges utáni első szóló koncertjén, Los Angelesben először is megkérte a (mellesleg náci egyenruhában fellépő) gitárosát, hogy korbácsolja meg, ezt Ron Asheton boldogan teljesítette is. Később még jobban bevadult, a közönségben álló fekete férfit mocskos, rasszista szövegekkel kezdte provokálni, majd előkerült valahonnan egy henteskés is; Iggy azt szerette volna, ha a férfi megtámadja vele. Ő azonban higgadt maradt, így hősünk kénytelen volt saját maga X-et karcolni a mellkasába.

A közöség különösebben nem csodálkozott: egy évvel korábban, még a Stoogesszal bemászott a közönség közé és véletlenül (?) fellökött egy üvegpoharakkal megrakott széket. A poharak összetörtek, Iggy pedig gondolkodás nélkül rávetette magát a szilánkokra. (Azóta sem tisztázták, hogy véletlenül esett-e rájuk; alighanem ő sem tudja.) A közönség és zenészei sokkot kaptak, amikor feltápászkodott véresen, de hiába próbálták leállítani a koncertet, Iggy folytatta a műsort, és igyekezett úgy vonaglani, hogy minél több vért fröcsköljön a közönségre is. Végül nem más, mint a szintén jelen lévő Alice Cooper könyörögte kórházba a zenészt, aki ezek alapján sokkal őrültebb és keményebb arc, mint holmi skandináv metálosok.

Minden, amit GG Allin valaha csinált

Zavarban vagyok, mert GG Allin életéből egyszerűen képtelenség kiemelni egy sztorit, hiszen az nem lenne igazságos az összes többivel szemben. Allinnak ugyanis az összes ezen a földön módosult tudatállapotban töltött (tehát nagyjából az összes) pillanata a megbotránkoztatásról szólt, születésétől a (nyilván) fiatalon bekövetkezett haláláig. Az 1956-ban, eleve elcseszett családba született Allin (aki hivatalosan és teljesen komolyan a Jesus Christ keresztnevet kapta) tinikorától kezdve ótvar punkbandákban zenélt, eleinte az álmos kisvárosban, ahol felnőtt, később Bostontól New Yorkig Amerika-szerte mindenhol és mindenkinek, aki elég őrült volt ahhoz, hogy saját testi épségét kockáztatva, pár dollárnyi belépőért nézze, ahogy egy össze-vissza borotvált fejű őrült éppen tönkreteszi magát és lehetőség szerint a közönségét is a színpadon. Repertoárjának visszatérő elemei:

• színpadra székelés, majd a matéria szétkenése saját testén;
• a saját feje szétverése a mikrofon és/vagy a nézőtér oszlopai segítségével;
• verekedés kezdeményezése és viszonzása a közönség bármely férfi tagjával;
• ugyanez, csak szexszel és nőkkel;
• kergetőzés a menetrendszerűen kiérkező rendőrökkel;
• mindezt lehetőség szerint meztelenül.

Már csak azért sem ragoznám, mert megtette más: Allin életéről az eddigi legjobb magyar cikk a mára elérhetetlen Matula Magazinban jelent meg; Bede Márton írását szerencsére átvette a Skinhead.hu. Innen nem is egy sztorit, hanem a konklúziót idézem:

A magyar punk és a csirke

A legsúlyosabb hazai sztori természetesen a 20. századi Magyarország legdepressziósabb időszakában, a nyolcvanas évek elején történt, mégpedig a CPg együttes koncertjén. Rájuk egyébként a nemzetközi punkszcénában is büszkék lehetünk: a műfaj hagyományait maximálisan tiszteletben tartva egyáltalán nem tudtak zenélni, cserébe a lehető legdurvábban, megrázó lendülettel mutattak be a hatalomnak. Úgy, hogy a szabad országokban élő bajtársaiktól eltérően számukra valódi tétje volt az ügynek: börtönbe mehettek ezért, és végül börtönbe is mentek.

Az 1982. március 5-én a Kozák téri Ifjúsági Klubban történtekre mindenki máshogy emlékszik, de egy biztos: meghalt egy csirke. Bánkuti András, a korabeli punk- és rockszcénát dokumentáló fotóriporter az urbanlegends.hu szerint ezt mondta: „Az énekes lefogta csirkét és egy csirkevágó ollóval vagdalta. Miközben társai zenéltek, néhány darabot kidobott a közönség közé, akik úgy, nyersen elkezdték szopogatni a csontokat.” Pálinkás-Szűts Róbert újságíró, a zenekar barátja elmondta: „Güzünek – Benkő Zoltán (a zenekar gitárosa – a szerk.) – volt otthon egy füzete, abba írták bele az agyament hülyeségeiket, mit kellene csinálniuk a színpadon. Ebben van egy feljegyzés, hogy Haska lábára egy tyúkot kellene kötni. A fiúk loptak is egyet, Kőbányán ez nem volt nagy kunszt. A Kozák téri koncerten már így indult a buli. Güzü szerint nem akartak semmit a csirkétől – ennek persze ellentmond a kép, amin Haska látható az ollóval –, végül is a koncerten részt vevő figurák tépték szét. Miután Güzü elmesélte, hogyan született a csirke ötlete, mint showelem, ahány fórumon csak beszaladtam a történetbe, mindig helyreigazítottam.” Varga Zoltán, a CPg basszerosa így emlékszik: „A Kozák téri koncert napján a csirke már érkezésemkor a szekrényben volt. Állítólag a főbérlő nénitől lopták, akinek rengeteg csirkéje volt. A buli elején a lábdobra kötötték egy gatyamadzaggal, ott kapirgált a szerencsétlen a koncert alatt. Aztán egyszer Béla levágta, úgy, ahogy egy csirkét le szoktak vágni. Ettől a tömeg teljesen bevadult, páran feljöttek a közönség soraiból a színpadra is, és cafatokra szedték.” A buliról készült állambiztonsági jelentésben (hiszen természetesen megfigyelték az együttest) ennyi állt: „A koncert szerves része volt a tyúkáldozat bemutatása: utolsó számuk lejátszása alatt egy tyúkot tőrrel szétvágtak”.

Akit érdekel a folytatás (és az előzmények és ez az egész világ), nézze meg a Pol-Pot megye punkjai című dokumentumfilmet.

Kísérleti maszturbálás

Már csak úgy, plusz egyként említjük az 1985-ben, természetesen Japánban alakult The Gerogerigegege együttest (vagy mi ez), amely eredetileg a jazzt, a punkot és az ambientet szerette volna kísérleti jelleggel összeházasítani, ám útközben valami félrement, és egy ponton elkezdtek követhetetlen, kaotikus, mindenféle ritmus, dallam és egyéb rendszer nélküli zajt játszani minden kezük ügyébe akadó hangszeren és egyéb használati tárgyon. Nagyjából mindent elmond róluk, hogy válogatásalbumukon 338 darab „dal” szerepel, közte természetesen legnagyobb slágerük, amely valójában egy egész album, a Tokyo Anal Dynamite is. Később mindenki meglepetésére újra elkezdtek épelméjű, értelmezhető számokat írni.

Természetesen nem a zenéjük miatt érdemelnek említést, hanem a zenekar egyik állandó tagja, a Gero 30 művésznéven tevékenykedő Endó Tetszuja miatt. Tevékenykedés alatt azt kell érteni, hogy

Ennyi, semmi más dolga nem volt. Ez így ment évekig, miután 1986-ban valahogy összeszedték egy szadomazoklubban; mára sajnos elváltak útjaik. Csattanó tehát nincs, ahogy különösebb tanulság sem, hacsak az nem, hogy ezekhez képest egy kis pisi igazán nem nagy etvasz.