A sikerkönyv, amire rávetül a múlt árnyéka: Ahol a folyami rákok énekelnek

Kislányosan bűbájos. Talán ez a kifejezés illik leginkább arra a benyomásra, amit az Ahol a folyami rákok énekelnek szerzője, Delia Owens kelt közönségében, annak ellenére, hogy az amerikai zoológus már a hetvenes éveiben jár.  Noha korábban több könyvet is írt az Afrikában eltöltött 23 évéről, 2018-ban megjelent könyve volt első regénye és a visszajelzések szerint enyhe kifejezés, hogy jól sikerült. Hónapokon keresztül folyamatosan vezette az eladási listákat. A mű központi szereplője egy Kya nevű fiatal lány, aki Dél-Karolinában él és nagyon korán megtapasztalja a magányt. Előbb anyja, majd fokozatosan valamennyi hozzátartozója elhagyja a családi otthont és a gyermek kénytelen a természettől megtanulni mindazt, ami az életben maradáshoz szükséges. A közösséget, mely Kya-t soha nem fogadta el, egyik nap brutális gyilkosság rázza meg. A kérdés az, hogy a fiatal nőnek, akinek bőven volt oka gyűlölni az őt elutasító, kigúnyoló közösséget, volt-e köze a bűncselekményhez.

Érthető, hogy Hollywood is fantáziát látott a romantikus/ bűnügyi regényben, ezért Reese Witherspoon rendezésében film készült belőle. Egyik dalát nem kisebb híresség, mint Taylor Swift szerezte. Az énekesnő, aki 2021-ben a Grammy történetének a legtöbb Év albuma díjat elnyerő női előadója lett, büszkén számolt be erről a közösségi oldalán, sorainak azonban nem éppen az lett az eredménye, amit várt. Ugyan rengetegen lájkolták a hírt, bőven akadt kritika is. Sokan durván támadták a pop dívát „tudatlansága” és „érzéketlensége ”, „fehér feminizmusa” miatt, hogy olyan alkotáshoz adja a nevét, melynek szerzője, bár az Egyesült Államokban roppant népszerű, sötét titkokat hagyott maga mögött Afrikában.

Botswana – A paradicsomi évek

A könyv igen különös címe egy tanácsból fakadt, amit Delia Owens édesanyja mondott neki még gyerekként. A folyami rákok valójában nem énekelnek, de Delia anyja mindig arra bátorította lányát, hogy fedezze fel a természetet és ígérte, ha elég messze eljut, hallani fogja a rákok dalát. Az írónő Dél-Georgiában nőtt fel az 1950-es években és folyamatosan járta a környező erdőket, megmászta az összes környékbeli  hegyet, megmerült az összes környékbeli tóban, de többre vágyott. A Georgiai Egyetemen biológiát tanult, alapfokozatot szerzett zoológiából, majd a Kaliforniai Davis Egyetemen etológiából, azaz az állatok viselkedésének tudományából doktorált. Férjével, Mark Owensszel, aki szintén biológusnak tanult, a Georgiai Egyetemen találkozott.

A két fiatal egymásba szeretett és rövid időn belül össze is házasodtak, majd egy évvel később, drasztikus lépésre szánták el magukat. 1974-ben mindenüket pénzzé tették és vettek maguknak egy-egy egyirányú repülőjegyet Afrikába. Markot és Deliát a természet és a kalandok iránti szenvedély fűtötte. Állításuk szerint egy olyan előadás nyomán született meg bennük az elhatározás, hogy elutaznak, mely azt taglalta, milyen nagy számban és rohamos tempóban sodródnak egyes állatfajok a kihalás szélére.  Delia Owens egy interjúban később úgy fogalmazott,

A tökéletes, érintetlen vadont keresték. Egy olyan helyet, ahol zavartalanul figyelhetnek meg nagy testű ragadozókat természetes környezetükben, és ezt meg is találták a Kalahári sivatagban. Összesen hét évet töltöttek ott, állításuk szerint egyedül egy akkora területen, mint Írország. Noha a szárazsággal, meleggel (nyáron időnként az 50 Celsius-fokot is megközelíti a hőmérő higanyszála) és magánnyal szinte folyamatosan meg kellett küzdeniük, állításuk szerint életüknek ez az időszaka boldog és tudományos szempontból is eredményes volt. Létrehoztak egy kutatóbázist és az évek alatt több oroszlán és hiéna falkával is „összebarátkoztak”. Delia egy ízben azt mondta, olyan érzés volt, mintha Markkal ők lennének Ádám és Éva a paradicsomban.

Az idill azonban idővel véget ért. Owensék ugyanis elkezdték kritizálni a botswanai kormányt a szarvasmarha-tenyésztési gyakorlatuk miatt. Az ország számára fontos exportcikket jelentő szarvasmarhák tartására ugyanis az állam jelentős területeket különített el a vadonból, ez pedig számos vadon élő állat pusztulásához vezetett.  A házaspár előbb az afrikai országon belül próbált lobbizni azért, hogy jobb belátásra bírja a kormányt, majd, amikor süket fülekre találtak, külföldön kerestek befolyásos pártfogókat céljuk eléréséhez. A kampányuk azonban roppant kínos volt Botswana kormányának, ezért kiutasították őket az országból. A döntés a házaspárt nagyon rosszul érintette. Mark Owens a People magazinnak később arról mesélt, hogy a hatóságok durván bántak velük. Levették az ujjlenyomataikat, megfenyegették és úgy kezelték őket, mintha bűnözők volnának.

Zambia – Véres harc az elefántokért

A legtöbben végleg, de legalábbis jó pár évre visszaköltöztek volna az Egyesült Államokba Owensék helyében a történtek után, de Delia és Mark nem ezt tette. Egyből új szelet vadont kezdtek el keresni maguknak, ahol folytathatják a kutatásaikat és ezúttal Zambiára esett a választásuk. 1986-ban ütöttek tábort az Észak-luangwai Természeti Parkban, mely ekkor még, neve ellenére, szinte mindennemű infrastruktúrát nélkülözött. Ráadásul, szemben a Kalahári sivataggal, a házaspár itt egy új ellenséggel találta magát szemben: az elefántpopulációt tömegesen ritkító orvvadászokkal.

Az 1970-es, 80-as évek az afrikai elefántpopuláció számára katasztrofálisak voltak, amiben jelentős szerepet játszott, hogy Ázsiában nagyon nagy volt a kereslet az elefántcsont iránt. Becslések szerint, míg Afrikában 1979-ben körülbelül egymillió-háromszázezer elefánt élt, tíz év alatt számuk a kontinensen megfeleződött. A zambiai elefántok különösen kedvelt célpontjai voltak a kereskedelmi orvvadászatnak, ugyanis a helyi kormány hosszú időn keresztül nem tett jelentős lépéseket tevékenységük megfékezésének érdekében. Az Észak-luangwai Természeti Parkban, ahol 1960-ban még hetvenezer elefánt élt, Owensék érkezésekor, becslésük szerint számuk már mindössze ötezer volt.

A környéken nagyon sokan segítettek az orvvadászoknak, hiszen sokaknak ez volt az egyetlen mód arra, hogy ételt tegyenek családjuk asztalára. Delia és Mark éppen ezért egy olyan programot dolgozott ki, ami alternatív bevételi forrást kínál a helyieknek. Az egyik faluban például létrehoztak egy közösséget, ami füvet gyűjtött, hogy abból később tetőket lehessen készíteni. Az évek alatt az Egyesült Államokban gyűjtött adományokból a házaspár malmokat, halastavakat és napraforgó olajpréseket vásárolt ugyanezzel a céllal. Erőfeszítéseiknek hála a környéken a falubéliek egészségügyi ellátása is javult és idővel Owensék orvosi rendelőket és az AIDS megfékezésének lehetőségeit ismertető workshopokat is létrehoztak a környéken élők számára.

Ezzel párhuzamosan elkezdték pénzzel és képzéssel támogatni a parkban állomásozó vadőröket, akik – beszámolóik szerint – egészen addig magukra voltak hagyva. Nem voltak megfizetve és számuk, harci képzettségük és felszereltségük alapján sem voltak alkalmasak arra, hogy megvédjék a parkban élő állatokat. Owensék szerint ráadásul az elöljáróik közül többen maguk is részt vettek az elefántok elejtésében. Nem volt tehát kérdés, hogy ha el akarják érni, hogy kevesebb elefánttal végezzenek az orvvadászok, át kell szervezni a vadőröket. A kérdés csak az volt, hogy milyen módon és mértékben vesznek részt ebben a kívülről érkezett természetvédők. Mark azon az állásponton volt, hogy személyesen is részt kell venniük a vadőrök munkájában, míg felesége úgy gondolta, elég őket kiképezni és felszereléssel ellátni. A helyi kormány idővel Owenséket tiszteletbeli vadőrökké nyilvánította és elvileg hatalmat adott nekik a parkban szolgáló, időközben hatvan főre duzzasztott állomány felett.

Owensék több fronton folytatott erőfeszítései idővel meghozták a gyümölcsüket. A park a 90-es évek elejére sokat fejlődött, melyben óriási szerepet játszott, hogy 1989-ben az ENSZ közgyűlésének a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezménye (CITES) betiltotta a nemzetközi elefántcsont-kereskedelmet. Noha nem minden ország csatlakozott az egyezményhez – Kínában például csak 2017 januárjában tiltották be az elefántcsonttal való kereskedést –, a döntés azonnal éreztette a hatását. Volt olyan hely, ahol rövid időn belül 96 százalékot vesztett az elefántcsont az értékéből és emiatt az orvvadászok dühösek voltak. Többek közt Owensékra, akik ellen, állításuk szerint, merényletet is terveztek.

Érdekesség, hogy miközben az elefántok szempontjából határozottan javult a helyzet a parkban, Mark Owens úgy látta, hogy csak most kezdődik az igazi háború. Férje viselkedését látva Delia úgy érezte, hogy férje rögeszméjévé vált a küldetésük. Ezzel kapcsolatban egy ízben így fogalmazott:

A kettejük közt növekvő feszültség miatt az írónő néhány hétre ki is költözött a közös táborukból.

Egy filmre vett gyilkosság

Mark Owens viselkedése egyre szélsőségesebb volt. Rendszeresen szállt fel a repülőjével – majd később helikopterével, – hogy orvvadászokat keressen a levegőből és egy ponton túl elkezdett vaktöltényekkel lőni a táboraikra.  A vadőröket rászoktatta arra, hogy szalutáljanak neki és azzal igyekezett ösztönözni őket nagyobb teljesítményre, hogy megígérte, öt elfogott orvvadászonként kapnak egy plusz havi fizetést. Egy idő után embereivel este razziákat tartottak az orvvadászokat rejtegető településeken, amit azzal indokoltak, hogy meg tudják előzni az elefántok pusztulását, ha időben elkobozzák  az orvvadászoktól fegyvereiket. Jeffrey Goldberg, a The New Yorker újságírója, hosszú tényfeltáró cikket írt Owensék tevékenységéről és beszélt többek közt Gordon Streebel, a Zambiában szolgáló korábbi amerikai nagykövettel. A diplomata azt mondta, amikor ő találkozott Markkal, kétség nem fért hozzá, hogy a férfi a végletekig elkötelezett az állatok iránt. Mint fogalmazott:

Mindezek fényében, ami ezután következett, szörnyű, de nem nevezhető teljesen váratlannak. Az ABC televíziós csatorna Turning Point című riportműsorától megkereste Owenséket az egyik producer és egy személyes találkozó után megállapodtak a párral abban, hogy a televíziós stáb Zambiába utazik, és műsort készít az elefántokat célzó orvvadászok elleni harcról. A riport előkészítése több évbe telt, de elkészült, és 1996. március harmincadikán bemutatták Deadly Game (Halálos játszma) címmel. Az egyórás műsor szuggesztív eszközökkel igyekezett bemutatni a térségben uralkodó feszültségeket a vadőrök és az orvvadászok közt, egyik jelenete azonban nagyon súlyos morális kérdéseket vetett fel. A képsorok alapján ugyanis a járőrök a forgatás alatt agyonlőttek egy feltételezett orvvadászt.

A műsort sokan dicsérték az Egyesült Államokban, de nem aratott osztatlan sikert sem Owensék szponzorai körében, sem a zambiai kormánynál. Ez utóbbi többek közt azt sérelmezte, hogy a műsor Zambiát olyan helynek mutatja be, ahol a vadőrök szabadon agyonlőhetnek orvvadászokat.

Az állam lefoglalta Owensék állatvédelmi projektjét és nyomozás indult a gyilkosság felderítésére. Az eljárás azonban számos ponton ütközött nehézségekbe. Egyrészt nem volt meg (és nem is lett meg soha) a holttest, másrészt már a forgatási stáb és Owensék sem tartózkodtak az országban. 1996 szeptemberében ugyanis Mark és Delia elvileg egy szokásos látogatásra indultak az Egyesült Államokba, ám ottlétük alatt a nagykövetségtől azt a tanácsot kapták, hogy ne térjenek vissza Afrikába, amíg a riport nyomán kialakult helyzet nem rendeződik.

Mark és Delia arra kérte az ABC-t, hogy tisztázzák őket a felmerülő vádak alól és a televíziós csatorna tett is erre egy kísérletet. Az egyik producer, egy bizonyos Roland Kuchelnek, levelet írt az akkori amerikai nagykövetnek Zambiában, melyben nyomatékosította, hogy „ Mark, Delia és az általuk létrehozott Észak-luangwai Állatvédelmi Program egyik tagja sem volt a lövöldözés közelében.”  Még ha így is volt, az, ahogyan Mark a riportban viselkedett és amiket nyilatkozott, már önmagában súlyos kérdéseket vetnek fel a vadőrökkel folytatott tevékenységükkel kapcsolatban. Több ízben látjuk például a férfit fegyverrel a kezében, egy alkalommal pedig konkrétan azt mondja a vadőröknek:

Delia ugyanebben a riportban arról beszélt, hogy voltak morális dilemmáik, de eldöntötték, továbbra is támogatják a járőröket.

A riportot követő években Owensék több fórumon is igyekeztek tisztázni magukat. Azt állították többek közt, hogy a stáb teljesen önállóan szervezte meg, hogy elkísérhesse a járőröket és a képsorokon látott lövöldözés Owenséket éppúgy meglepte, mint bárki mást. Azt is mondták, hogy a Marknál látható fegyverek álfegyverek voltak, mondatait pedig a riport készítői kiragadták  a kontextusukból. Egy ponton még azt is mondták, hogy nem sokkal a televíziós stáb megérkezése előtt a kormány egyik embere látogatta meg a parkot és adott engedélyt a vadőröknek, hogy végezzenek az orvvadászokkal, ha találkoznak velük. Annak azonban, hogy ez így lett volna, hivatalosan nincsen semmi nyoma.

Owensék afrikai tapasztalataikról összesen három könyvet írtak. Beszámolóiknak hitelességét azonban súlyosan csorbítja, hogy az utolsóban (Secrets of the Savanna), amely a zambiai időszak végéről számol be, még csak említést sem tesznek az ABC riportjáról.  Távozásuk okaként a korrupt tisztségviselőket jelölik meg, akik szerintük meg akarták akadályozni, hogy folytassák az orvvadászat ellenes tevékenységüket és meg akarták szerezni a végül kényszerűségből hátrahagyott tulajdonukat. Noha hivatalos körözést a zambiai hatóságok soha nem adtak ki a házaspár tagjai ellen, a bűncselekmény, jellegéből fakadóan a mai napig nem évült el.

Mintha soha nem is léteztek volna

Owensék 1996 óta nem tértek vissza Zambiába, helyette Idahoban vettek maguknak egy nagy birtokot. Szinte semmit nem lehetett róluk hallani egészen Delia regényének megjelenéséig. Noha nem lehet tudni pontosan mikor, Mark és Delia elváltak.

A pár sokszor hangoztatta, hogy távozásuk után félő, hogy az eddig elért eredmények szertefoszlanak és ismét átveszik a terület felett az orvvadászok a hatalmat, de aggodalmaik nem igazolódtak be. Sőt, korábbi szponzoruk, a Frankfurt Zoological Society és a nemzeti parkokért felelős helyi minisztérium összefogott és folytatták az általuk elkezdett munkát. Egy fiatal dél-afrikai párt költöztettek a parkba. Hugo és Elsabe van der Westhuizen első lépése volt, hogy megtiltotta a vadőröknek, hogy szalutáljanak nekik. A Frankfurt Zoological Society teljesen megszakította Owensékkel a kapcsolatot és nevük már nyomokban sem szerepel a park honlapján. Találunk ugyanakkor egy leírást az Észak-luangwai Természetmegőrző Programról, melynek kezdeti dátumaként 1986-ot jelölték meg, azaz azt az évet, amikor Delia és Mark Zambiába költöztek.

A minap a Nature Solutionaries nevű podcastben vendég volt Claire Lewis természetvédő, aki férjével 2007-ben Westhuizenék után vette át a park vezetését.  A brit nő arról számolt be, hogy a nagyjából Wales nagyságú parkban ma az elefántok száma gyarapszik, sőt, a jelek szerint máshonnan is idevándorolnak elefántok, mert a park az orrvadászattól az egyik legvédettebb terület Zambiában. Jelenleg 32 állomáson, összesen 440 vadőr dolgozik azon, hogy távol tartsa a betolakodókat. Egy időben 10-15 négy fős csapat teljesít tíznapos járőrszolgálatot, melynek keretében gyalog járják be a nagyjából Wales-szel megegyező területű parkot. Claire Lewis szerint 5 járőrözésből körülbelül 1 van, mely közben az emberek találnak orvvadászok jelenlétére utaló nyomokat. Olyan azonban, hogy a vadőrök és orvvadászok közt tűzharc alakulna ki, nagyon ritka.

A műsorvezető megkérdezte a park jelenlegi vezetőjét Owensék hagyatékáról is, mire Claire Lewis azt mondta, Mark és Delia sokáig voltak a parkban és csináltak sok nagyszerű és néhány furcsa dolgot. Szerinte más nagyságrendben és jelleggel, de alighanem az ő vezetésével kapcsolatban is akadna olyasmi, amit egyesek nem értenének meg. A helyi közösség szerinte külön tudta választani a jó dolgokat a rosszaktól és a környékbeliek részéről a bizalom nem szenvedett helyrehozhatatlan csorbát. A történelem történelem és jobb is bizonyos dolgokat ennyiben hagyni – fejtette ki és hozzátette, hogy az állatvédelem igazából az emberekről szó, arról, hogyan lehet elérni, hogy ne bántsák a természetet, mely egyébként magától tökéletesen jól ellenne.

Az elefánt a szobában

Delia Owens a könyvbemutatókon mintha mindig nagyon izgulna, de felesleges, mert a vadőrökkel, illetve afrikai múltjával kapcsolatban soha nem tesznek fel neki kérdést. A közönség leggyakrabban arra kíváncsi, milyen céllal írta a könyvet, amire mindig azt válaszolja, hogy azt szerette volna bemutatni, milyen hatással lehet az emberre a magány és az izoláció. Azok közül, akik nyomon követték afrikai múltját, sokan kellemetlennek érzik, hogy a szerzőnő éppen egy gyilkosság alól menti fel főszereplőjét arra hivatkozva, hogy az izoláció eltorzítja az embert. Azt is szokták tőle kérdezni olvasói, ő-e Kya, de erre a válasza, hogy Kya igazából mindannyiunkban ott lakozik. A magányhoz való viszonya bonyolult. A közelmúltban egy riporter felkereste a természet közepén álldogáló idahói házában és azt kérdezte tőle, hogy nem szokott-e magányos lenni. Delia erre azt  felelte, hogy de igen, néha olyan magányos, hogy szinte megfullad, de ugyanakkor szereti is ezt az érzést. A beszélgetést azzal zárja, hogy Idaho az a hely, ahol végre meghallotta a folyami rákok énekét, és bár készül egy újabb regénye, az sem Afrikában játszódik majd.