„Tudod, hogy néha direkt lejövök ide, és megvárom a vonatot. Ki kellene próbálnod…Utána irtó jó érzés” – mondja a Kabaré című film egyik jelenetében Sally Bowles (Liza Minneli), miután kihasználva, hogy éppen elhalad egy vonat, üvölt egy hatalmasat, és megpróbálja rávenni, Brian Robertset (Michael York), hogy kövesse a példáját.
Ugyanezt a módszert alkalmazzák a valóságban az Uppsala Egyetem diákjai, csak éppen elhaladó vonat nélkül, és semmi meglepő nincs abban, ha a város Flogsta nevű negyedében az éjszaka azt hallani, hogy emberek üvöltenek ki az ablakon, a londoni Leadenhall piacon pedig nyitottak egy dühöngőt, ahol a városi életben megfáradt munkavállalók szabadulhatnak meg frusztrációiktól mondjuk úgy, hogy beleordítanak egy decibelmérőbe. De további példákat is lehetne hozni, a New York Times a pandémia alatt létrehozott egy forródrótot azok számára, akik akár kiabálással, akár sírással, akár nevetéssel, de szerették volna kiadni a gőzt.
Mindannyian éreztük már azt, hogyha tehetnénk, legszívesebben üvöltenénk egy nagyot, és ettől biztosan jobban éreznénk magunkat.
„Az egyik legjobb barátom öngyilkos lett, az álommunkám ködbe veszett, voltak hozzám közelálló emberek, akikkel megromlott a kapcsolatom, és ért még egy borzalmas veszteség. Amikor egyik nap az autómban ültem, hirtelen azt éreztem, hogy üvöltenem kell, és csak üvöltöttem és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Sokkal jobban éreztem magam utána, az az éjszaka sokat segített abban, hogy a gyógyulás útjára lépjek. Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönni. A terapeutámmal beszélgettünk arról, hogy hajlamos vagyok magamban tartani dolgokat, miközben néha jobb lenne, ha ennek az ellenkezőjét tenném”
– nyilatkozta nemrég a Dazed magazinnak egy harmincéves nő, aki egy nagyon embert próbáló időszak után fedezte fel, milyen ereje van annak, ha az ember ilyen módon adja ki a benne felgyülemlett feszültséget. És sokan vannak, akik az elmúlt évek történései után valószínűleg hasonlóan éreznek, a koronavírus-járvány előtt is nagyon sok stressz ért minket, de a pandémia még inkább megviselte a mentális egészségünket.
Csoportban üvöltve
A világjárvány különösen nagy terhet rótt a nőkre, köztük is az édesanyákra. Sarah Harmon, kétgyermekes édesanya, terapeuta és a The School of MOM alapítója ezt maga is megtapasztalta, és néhány hónappal ezelőtt egy helyi Facebook-csoportban egy felhívást tett közzé, amiben minden tagot meghívott egy közös üvöltésre egy középiskolai sportpályára. A felhívásnak hamar híre ment, nemcsak a közösségi oldalak, hanem a sajtó is beszámolt róla. Igaz, mint kiderült, nem ez volt az első ilyen esemény, amit Harmon szervezett, először 2021 márciusában gyűltek össze egy hideg éjszakán, és mindössze egy tucatnyian voltak, de további hasonló találkozók követték ezt.
Később viszont megritkultak ezek az események, hiszen majdnem visszatért minden a rendes kerékvágásba, majd jött az omikron variáns, és országszerte egyre több csoport vette fel a kapcsolatot Harmonnal, ők is szerettek volna közös üvöltéseket szervezni a nők számára. Mint elmondta, megkereste őt egy olyan csoport is, amely hatvan feletti nőkből állt, és amit ők meséltek, biztosította arról, hogy jó után jár, hiszen kezd felvállalható lenni, kezd elindulni egy diskurzus arról, ami számukra még egy sötét titok, egy elfojtott érzés volt.
Azt írták, a kezdeményezésem előhívta az emlékeiket arról, amikor még kisgyermekes anyukák voltak, és egy stresszes nap után elbújtak valahol az otthonukban, hogy egy párnába üvöltsenek
– idézte fel levelüket az MSNBC számára.
Pragya Agarwal viselkedéskutatónak is a pandémia volt a fordulópont, egyik nap kivitte két lányát a kertbe, és arra kérte őket, üvöltsenek olyan hangosan, amilyen hangosan szeretnének és addig, ameddig jólesik. „A gyerekek elsőre nem tudták eldönteni, hogy viccelek-e vagy komolyan gondolom, majd belevágtak, nekem ez nem ment ilyen könnyen, hiszen évtizedeken át azt gondoltam, nem szabad üvölteni, és az járt fejemben, hogy vajon hogyan nézhetek ki üvöltés közben, hogyan hangzik az üvöltésem, és mit gondolhatnak a szomszédok. Néhány nappal később viszont úgy éreztem, sikerült megszabadulnom a bennem felszabadult feszültségtől…a gyerekek is sokkal nyugodtabbak lettek” – mesélt az egész családja számára meghatározó élményről.
És tényleg működik?
A sikoly- vagy üvöltésterápia Arthur Janov pszichológus nevéhez fűződik, aki az 1970-es években dolgozta ki ezt a módszert, amivel szerinte meg lehet szabadulni az elfojtott traumáktól. Módszerét a szakma soha nem fogadta el igazán, egy 1996-os, praktizáló pszichológusok körében végzett felmérés során megkérdezték a terapeutákat, hogy szerintük melyek a leghatékonyabb kezelések, és válaszaik szerint az üvöltésterápia tudományos megalapozottsága a leginkább megkérdőjelezhető.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az üvöltés vagy az ordítás mindenképpen rossz hatással van ránk, ahogyan egy korábbi cikküknben írtuk, a kínaiak számára generációról generációra a hagyományos orvoslás és a népi kultúra része az üvöltözés gyakorlata, mivel úgy tartják, az ordibálás jót tesz a tüdőnek és a májnak, sőt az üvöltés az erőnlétünket is növelheti.
Serena Williams ordít miután pontot szerzett Anastasia Pavlyuchenkova ellen egy tenisz-mérkőzésen, 2015-ben (Fotó: Mike Hewitt/Getty Images)
Ahogyan azt sem lehet kijelenteni, hogy mint stresszlevezető módszer teljesen elvetendő lenne. „Az ordítás hatására endorfinok szabadulhatnak fel a szervezetben, ettől a hormontól jobban érezzük majd magunkat, ha éppen stresszesek vagyunk vagy szorongunk, de ez nem jelent hosszú távú megoldást” – nyilatkozta a Dazednek dr. Rebecca Semmens-Wheeler pszichológus, kiemelve, hogy az üvöltés ugyan segíthet utat törni elfojtott érzéseinkhez, sőt, akár katartikus élményhez is vezethet.
Persze nem helyettesítheti a szakember segítségével végzett lelki munkát.
Lehet, hogy jó érzés és katartikus hatása van, de nem feltétlenül egészséges érzelemszabályozási módszer. Hogy egy hasonlattal éljek, a dinamit nagyon hatékony, ha fel akarunk robbantani valamit, de ahhoz, hogy az érzelmeinket feldolgozzuk, nagyobb tudatosságra és sokkal érzékenyebb megközelítésre van szükség.
Aggályai között szerepelt, hogy az, ha üvöltünk, vagy halljuk, hogy mások üvöltenek, kiabálnak, az kiválthatja az üss vagy fuss reakciót, vagyis megemeli a szervezetben az adrenalin és a stresszhormonként ismert kortizol szintjét is, és mindez ellentéte annak, amit mondjuk meditáció vagy a jóga által érhetünk el, utóbbiak ugyanis a paraszimpatikus idegrendszert aktiválja, így segítve minket abban, hogy lelassuljunk, és jobb döntéseket hozzunk.
Nők hanggyakorlatot végezenk a pekingi Ritan Parkban. Kínában teljesen természetes ez a fajta relaxáció, akárcsak a kocogás vagy a harcművészetek (Fotó: Kevin Frayer/Getty Images)
Igaz, – teszi hozzá- a csoportos ordításnak meg lehet az az előnye, hogy általa kapcsolódni tudunk másokhoz, hogy egy közösség részének érezzük magunkat. „Ha úgy érezzük, nem vagyunk egyedül, akkor könnyebben megbirkózunk a kihívásokkal. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy más tevékenységek, például a kórusban való éneklés is hasonló hatással lehet, sőt, az éneklés jótékony hatásai bizonyítottan átfedésben vannak a sikoltozással. Ez a kötődés ugyanis a jó közérzetet keltő hormonok, az endorfinok és az oxitocin felszabadulásához vezethet” – nyilatkozta a szakember egy másik interjúban.
És van, aki a mai napig alkalmazza Janov módszerét, ilyen szakember többek között a Brighton városában praktizáló Franklin Wenham, aki Vice-nak elmondta, természetesen előzetesen felmérik, hogy nincs-e ellenjavallat, hogy az adott páciens mentális és lelki állapota megfelelő-e ehhez a típusú kezeléshez, egy paranoid skizofréniában szenvedő beteget például nem vállalna. Meglátása szerint a módszer leginkább azok esetében jó, aki ugyan boldogtalannak érzik magukat, akik állandóan ugyanazokat a hibákat követik el, de alapvetően meg tudnak birkózni a hétköznapokkal.
A női düh
Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a fiúknak, férfiaknak nem illik sírni, de a nőknek sem nagyon szabad kifejezésre juttatni a negatív érzéseiket, főleg nem a dühüket, a haragjukat, a mai napig megbélyegzik őket, kellemetlen jelzőket aggathatnak rájuk emiatt, a hisztérikus ezek közül csak az egyik, bár mint már tudjuk, a hisztéria nem is létezik, de az is lehet, hogy boszorkánynak, hárpiának nevezik őket, és ne feledkezzünk meg az ír, illetve kelta folklórban létező banshee-ről, vagyis arról a nőiszellemről amelynek sikolya egy családtag halálát jelezheti előre.
Sokféle ábrázolásmóddal találkozni, van, ahol ijesztő, de mégis is szép nőként látjuk, van, ahol igazi szörnyekként találkozhatunk vele, de ami a valós, húsvér nőket illeti, Rebecca Traistor, a Good and Mad: The Revolutionary Power of Women’s Anger (A jó és az őrült: a női dühben rejlő erő) könyv szerzője szerint sokan azt próbálják elhitetni a nőkkel, hogy az üvöltéstől megcsúnyulnak. “A legjobb módja annak, hogy ezeket a nőket lejárassuk az, ha felvételt készítünk arról ahogyan üvöltenek, ugyanis úgy belénk lett kódolva, hogy csúnyának lássuk őket” – tette hozzá.
Persze azért egyre többször találkozni ennek az ellenkezőjével, valaki példaként Beyoncé Hold up című videóklipjét hozza fel, amiben az énekesnő az utcán majdnem mindent szétver egy baseballütővel, ami a keze ügyébe akad, és nehéz őt még ebben a helyzetben is nem gyönyörűnek látni, sokan ezután is igazi példaképként tekintettek rá, sőt.
Vagy vegyük a hakát, a tradicionális maori harci táncot, amit nők is előadhatnak, és aminek egyik célja, hogy megfélemlítésék az ellenfelet, az új-zélandi női rögbi csapat tagjai is többször előadták már mérkőzéseken. Matiu Te Huki, aki maga is szokott hakát oktatni a következőkent mondta arról, őt mit szokott tanácsolni a részvevőknek. “Arra bátorítom a nőket, hogy a haka során engedjék át magukat a vad – nem feltétlenül szép – energiáknak, ilyenkor nem kell, hogy érdekeljen hogy nézel ki”. Hozzátette, a haka révén nem csak a haragról szól, hanem hatékony eszköz az élet mindennapi kihívásainak kezelésére.
Az új-zélandi női rögbi csapat haka tánca az Ausztrália elleni mérkőzésen 2022. november 10-én (Fotó: Charlotte Tattersall/Getty Images for RLWC)
“A másokkal való üvöltözés másik előnye, különösen a nők számára, az lehet, hogy szembeszegülve a régióta fennálló előítételekkel szemben, visszaszerezzük a jogot arra, hogy kifejezhessük az érzéseinket. Még a fájdalommal kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy a nők fájdalmát kevésbé veszik komolyan, mint a férfiakét, és kisebb valószínűséggel kapnak megfelelő orvosi kezelést. Nem azt mondom, hogy az üvöltés mindenre megoldás, de az, hogy képesek legyünk visszaszerezni ezt a narratívát, nagyon fontos, hogy ki tudjuk fejezni a dühünket” – jegyezte meg dr. Rebecca Semmens-Wheeler.
Az érzelemkifejezés a munkahelyi kompetencia megítélésével is összefügg, de a kutatások kimutatták, hogy nagyon sokat számít az illető neme. Egy 2015-ös tanulmány kimutatta, hogy az érzelmek kifejezése például kiabáláson keresztül a hatalmon lévő férfiak esetében nagyobb befolyást eredményezett, míg a nők esetében pont a fordítottja igaz, ehelyett a nőktől elvárják, hogy haragjukat és frusztrációjukat szomorúság és melankólia formájában éljék meg, miközben a düh és más hasonló negatív érzelmek elfojtása a nőknél a szorongás egyik fő okozója.
Nőként nagyon gyakran elfojtjuk a dühünket, azt hisszük, hogy ez kell a túlélésünkhöz, pedig valójában arra van szükségünk, hogy elengedjük. A harag elfojtása mérgezi az elméd és a lelked különösen, ha valamilyen igazságtalanságot tapasztalunk
– fogalmazott meg fontos gondolatokat Selina, akinek saját állítása szerint nagyon sokat segített az, hogy élete egy sötét időszakában kijárt a természetbe kiüvölteni a fájdalmát.