„Amikor a gyorsétteremnél segítségért kiabáltam, legalább százan voltak ott, mégsem jött oda senki. Visszaráncigált, majd hidegvérrel közölte velem, hogy »jobb is, ha megöllek, mert így is, úgy is börtönbe kerülök«” – mondta a Blikknek az a nő, aki egy gyorsétteremnél ugrott ki volt férje kocsijából, miután a férfi elrabolta, és késsel kényszerítve megerőszakolta őt.
A 24 éves édesanya hiába kért üvöltve segítséget, egyetlen járókelő sem reagált.
Közönyösen nézték, amint a férfi elkapja őt, visszarángatja az autóba, majd elszáguld vele. Végül egy falusi élelmiszerboltba cibálta be vásárolni az asszonyt, aki – egy hatalmas sebbel a fején – az eladónőtől kért segítséget. A rendőrség megérkezéséig Brigi a mosdóban bújt el, a zsaruk pedig a helyszínen elfogták az erőszakos férjet. A döbbenetes eset pár héttel ezelőtt történt, a rendőrség azóta letartóztatatta az 50 éves F. Józsefet. Külön felháborító, hogy az áldozat, amikor visszatért a munkahelyére, néhány munkatársa gúnyolódott azon, hogy kék-zöld foltok borítják a fejét, ezért felmondott, azóta munkát keres. Kizártnak tartja, hogy bárkivel párkapcsolata legyen a közeljövőben, rendszeresen újra átéli, ahogy a férje elrabolja.
A cikk alatti kommentek zöme természetesen a bámészkodók felelősségéről szól – teljesen jogosan. „Az rendben van, hogy az ember félti a saját életét egy ilyen agresszív állattól, de miért nem fogtak össze többen, és gyűrték le a palit?” – vonják kérdőre a járókelőket. „Mi ez a szörnyű közöny?” „Welcome to Hungary, itt nincs szolidaritás”. „A birkák mindent végignéznek.” És egyébként is „én biztosan jól helyben hagytam volna a bántalmazót”.
Nos, sajnos úgy tűnik, bár a felvetések akár még rendben is lennének, ha ott lettél volna, valószínűleg te sem segítettél volna. A jelenség nem helyspecifikus, nincs köze Magyarországhoz, se a nemekhez, és a személyiséghez is sokkal kevesebb, mint feltételeznénk. Ez a bystander-effect, vagyis járókelő-effektus vagy bámészkodó hatás, amely akkor jelentkezik, amikor mások jelenléte elriasztja az egyént attól, hogy vészhelyzetben, a zaklatóval szemben, támadás vagy más bűncselekmény során beavatkozzon. Ellentmondásos módon:
minél több a szemlélő, annál kevésbé valószínű, hogy bármelyikük is segítséget nyújt egy bajba jutott személynek.
Ellenben az emberek nagyobb valószínűséggel cselekszenek válsághelyzetben, ha kevés vagy nincs jelen más tanú.
Tehetünk-e a tehetetlenségünkről?
Catherine A Sanderson, a massachusettsi Amherst College pszichológiaprofesszora és a The Bystander Effect szerzője szerint számtalan összetett tényező – az önazonosságunktól a társadalmi normák nyomásáig – tesz néhányunkat szemlélődővé, néhányunkat pedig hőssé. Könyve megírását „személyes és globális” események is inspirálták: Harvey Weinstein szexuális bűncselekményei, az USA Gymnastics szexuális zaklatási botránya, valamint az a tény, hogy fia főiskolai hallgatótársa az első félévben meghalt. A diák erősen ivott, elesett és beütötte a fejét. Bár diáktársai vigyáztak rá, közel 20 órán át nem hívták a segélyszolgálatot. Ekkor már késő volt megmenteni. Könyve arra a kérdésre keresi a választ: vajon miért nem tettek semmit?
fotó: getty images
A jelenség körüli párbeszéd Kitty Genovese történetével indult – a fiatal nőt 1964-ben New York-i lakása előtt gyilkolták meg. Állítólag közel 40 ember hallotta vagy látta Genovese meggyilkolását, de egyikük sem csinált semmit. A járókelő-effektus kifejezés értelmében az egyének kisebb valószínűséggel segítenek a rászorulókon, ha más emberek is jelen vannak. A genovai történet nagyrészt legenda – a későbbi kutatások feltárták, hogy egyetlen szemtanú sem látta teljes egészében a támadást, és valójában két ember hívta a rendőrséget. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a járókelő-effektus nem létezik. Sanderson könyvében számos tudományos és valós esettanulmányt oszt meg, amelyek bizonyítják, hogy mások jelenléte megnehezíti a közbeavatkozást.
A járókelő-effektust John Darley és Bibb Latane, két szociálpszichológiai kutató írta le, akik 1969-től kezdve publikáltak egy sor tanulmányt. Azt akarták megmutatni, miért viselkedtek Genovese meggyilkolásának tanúi úgy, ahogy. Az egyik kísérletükben a Columbia Egyetem hallgatói úgy tudták, hogy kísérletre várnak, közben egy tesztet kellett kitölteniük. Hirtelen füst áramlott a terembe. Azok a hallgatók, akik egyedül voltak, szinte azonnal, 5 másodpercen belül jelezték a helyzetet. Ha együtt dolgoztak, akkor az első jelzésig akár 20 másodperc is eltelt, addig tétlenül üldögéltek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy nem elég felismerni a helyzetet, például a füstöt. Az értelmezésre is hat a csoportgondolkodás. Ez a kísérlet világított rá legpontosabban, hogy minél több ember lesz szemtanúja egy katasztrófaeseménynek, annál kevésbé valószínű, hogy bárki bármit is tesz, mert mindenki azt hiszi, hogy valaki más vállalja a felelősséget. Az elmúlt évtizedekben végzett későbbi kísérletek arra utalnak viszont, hogy krízishelyzetben, ha egyvalakit kiválasztunk a tömegből, és konkrétan segítséget kérünk tőle (pl. „hé, te sárga pólós srác, segíts!), akkor ez felülírhatja a káros hatást.
Nem magyar sajátosság
Kínában egy kétéves gyereket kétszer gázoltak el, rengetegen nézték végig, és nem tettek semmit. Egy férfi vízbe fulladt a kaliforniai Alameda partjainál, miután több tucatnyian úgy döntöttek, hogy nem mennek be a vízbe és mentik meg. Egy nő a sürgősségi osztályon várakozott egy brooklyni kórházban, és összeesett, a többi beteg és a biztonsági őrök ezt figyelmen kívül hagyták, a nő meghalt – és lehetne még gyűjteni szép számmal ilyen eseteket.
A legszörnyűbb példa mégis az Egyesült Királyságban történt. Az egész országot megrázta a kétéves James Bulger elrablása, majd szörnyűséges halála 1993-ban. A gyilkosságot a tíz éves Robert Thompson és Jon Venables követte el, és egy felvétel bizonyítékai azt mutatták, hogy több tucatnyian nézték végig, ahogy elvezették Jamest a bevásárlóközponttól. Hozzá kell azonban tenni, hogy az elkövetők olyanok voltak, mint két testvér, akik békésen sétálnak egymás mellett, így nem csoda, hogy senkinek sem szúrt szemet, hogy milyen szörnyűség van készülőben. Az viszont már nehezebben magyarázható, hogy amíg a vonatsínekhez hurcolták, ahol megkínozták, 38 ember látta a gyerekeket, de csak kettő állt meg megkérdezni, nincs-e baj. Nekik azt hazudták, hogy James az öccsük, aki elveszett, és most hozzák a rendőrségről, azért vannak horzsolások az arcán.
Sandersont nagyon izgatta a kérdés, hogy egyesek miért viselkednek apatikusan, mások miért nem, és arra a megállapításra jutott, hogy ez valójában nem a jó és a rossz emberségről szól. Általában nem tudatosan döntünk a nemcselekvés mellet, hanem inkább a „határozatlanság állapota” bénít meg minket.
Sanderson a könyvében számos neurológiai tanulmányra hivatkozik, amelyek megmagyarázzák tétlenségünket. Kimutatta, hogy a másokkal való együttműködés csökkenti az irányítás érzését.
Ahogy nő az esemény megfigyelőinek száma, agyunk azon részei, amelyek felkészítenek minket a cselekvésre, kevésbé aktívak. A tétlenség, közöny tehát nem egy gondos mérlegelési folyamat eredménye, hanem automatikus szinten megy végbe az agyban.
Sanderson szerint fontos, hogy az emberek megértsék, hogy amit csinálnak, az természetes, és evolúciós szempontból valószínűleg még adaptív is. Az idegtudomány azonban lehetővé teszi, hogy tudatában legyünk a már meglévő tudattalan torzításainknak. Ez hatalmat ad nekünk, hogy kimondjuk: „ez normális és természetes, de még mindig van némi ráhatásom, és tudok cselekedni.”
A helyzet teszi az embert
Sanderson könyvének harmadik része inkább egy útmutató arra vonatkozóan, hogyan változtathatunk viselkedésünkön, hogy közbeléphessünk, legyen szó a tömegközlekedési eszközökön elkövetett diszkriminációról, munkahelyi bullyingról, szexuális zaklatásról vagy iskolai zaklatásról. Sanderson kutatásai azt mutatják, hogy sokan közülünk gyakran úgy gondolják, hogy bizonyos forgatókönyvek esetén cselekednének. Ki ne fantáziálna arról, hogy hősiesen megment egy csecsemőt és/vagy nagymamát a forgalomtól, beszól a bántalmazó főnöknek, vagy karatéval aprít fel egy perverz magamutogatót a parkban? De ebben a fantáziában egyedül magunkra gondolunk. Sanderson szerint a való világban gyakran egy csoport részeként szemlélők vagyunk, és emiatt „deindividuálódást” tapasztalunk, magyarul: elveszítjük egyéniségünket.
Lehet-e „újra individualizálódni” annak biztosítására, hogy úgy járjunk el, ahogyan reméljük? A Sanderson által hivatkozott tanulmány azt sugallja, hogy ezt bizony megtehetjük! 2012-ben a Harvard akadémikusai matematikai vizsgára kérték az embereket, és minden helyes válaszért 1 dollárt ajánlottak nekik. A csavar? A résztvevők pontozták magukat. A vizsgálatban résztvevőket csoportokra osztották, az egyikbe azok kerültek, akik a teszt végén írták alá az őszinteségi nyilatkozatot, miután pontozták magukat; a másikba azok, akik a pontozás előtt írták alá ezt a nyilatkozatot. Az eredmény: azon csoport tagjai közül, akik azt hitték, hogy anonim lesz a teszt, 79 százalék csalt. Azok közül, akik előre aláírták az őszinteségi nyilatkozatot, és utána pontozták magukat, csak 37 százalék volt a csalók aránya. Amikor tehát eszünkbe jut, kik vagyunk (ezt biztosította az aláírás), eszünkbe jut a szándékunk is.
fotó: getty images
Sanderson szerint mindannyiunknak ápolni, és építeni kell magunkban azt a képességet, hogy legyőzzük a társadalmi tétlenséget. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha mások is a helyszínen vannak, sokunknak nehéz megszólalni, közbeavatkozni attól tartva, hogy rosszul ítéltünk meg egy helyzetet – elvégre,
ha tényleg ilyen rossz a helyzet, nem szólnának mások is?
A pszichológusok ezeket az aggodalmakat „értékelési félelemnek” nevezik. Attól tartunk, hogy hülyének, túl érzékenynek vagy furcsának tűnünk, ha megszólalunk. Ráadásul, akik sokat aggódnak a társadalmi beilleszkedés miatt, még tehetetlenebbek. Az idegtudomány azt mutatja, hogy ezeknek az embereknek az elutasítás fizikai fájdalomnak tűnik, mintha kificamították volna a bokájukat vagy megégették volna magukat egy kávéval.
Sanderson azt is állítja, hogy akkor is nehezebb cselekedni, ha a helyzetek nem egyértelműek és kevésbé drámaiak. Empirikus bizonyítékok azt mutatják, hogy nyilvánvaló vészhelyzetekben, például terrortámadásokban az emberek ugyanolyan valószínűséggel segítenek, akár egyedül, akár tömegben.
Sanderson hangsúlyozza,
a hős és a bámészkodó közötti különbség erősen helyzetfüggő.
Viszont el kell ismerni, vannak bizonyos emberek, akik személyiségükből fakadóan cselekvőképesebbek: ők az erkölcsi lázadók, azok az emberek, akik bátorságot mutatnak a szókimondásban és a társadalmi nyomás leküzdésében. Ezeknek az embereknek általában magasabb az önbecsülése, és azt is hiszik, hogy tetteikkel hatást gyakorolnak (bár nincsenek hivatalos adatok, Sanderson becslése szerint a lakosság 5-10%-ka sorolható ide).
Fontos azonban kiemelni, hogy nem kell mindenkinek lovagnak lenni fényes páncélban. Találhatsz barátot, ha egyedül nem tudod megcsinálni, vagy például a tömegközlekedésen odaülhetsz az áldozathoz, akit atrocitás ér, mintha ismernéd. A szociális készségek mellett a hagyományosabb készségek elsajátítása is segít – Sanderson a könyv elején megjegyzi, hogy az elsősegélynyújtásban képzett emberek nagyobb valószínűséggel avatkoznak be veszélyes helyzetekben. Személyiségükben nem különböztek egymástól, de különböző készségekkel vannak felszerelve.
Szeretnénk azt hinni, hogy amikor lakásunk ablaka alatt rémülettel teli sikolyokat hallunk az éjszaka közepén, akkor helyesen cselekednénk, és segítséget hívnánk. De a helyzet az, hogy ezt nem tudhatjuk biztosan. Még ha valamivel intellektuálisan tisztában is vagyunk, a nyomás, amit a tömeg tesz ránk, gyakran ezzel ellentétes cselekvésekre, vagy épp hogy nemcselekvésre sarkallhat. Bár nagyon szeretnénk, ha az értelem és az érzelmek együtt dolgoznának, úgy tűnik, hogy ezek egyáltalán nem járnak kéz a kézben, így akadályozzák a jó döntéshozatalt.