„Az online gyászolás új és szükséges halálrituálévá válik” – Ilyen a veszteségfeldolgozás a közösségi médiában

Elfeketedett profilképek, gyertyák, mécsesek – tipikus jelei annak, ha a közösségi médiában valaki gyászol. A jelenséggel mindannyian találkoztunk már, és mondhatni, hogy teljesen természetessé nőtte ki magát, de amíg az egyik számára ez a gyász stádiumának egy fontos állomása, a másikban könnyen kelthet visszatetszést, rossz érzést. Nem azért, mert érzéketlenek lennénk az ő fájdalma iránt, hanem mert adott esetben a mi sebeinket is feltépi, vagy, mert empátiával gondolunk rá és a veszteségére. Azonban, ha valaki a közösségi platformokat használja, akkor kikerülhetetlen, hogy a sok boldog pillanat mellett ez is teret kapjon.

Kimberly Falconer, a Pennsylvaniai Egyetem klinikai pszichológusa szerint „az elkerülhetetlenül öregedő, növekvő online populáció megjelenésével kijelenthető, hogy az online gyászolás új és szükséges halálrituálévá válik.” Falconer a kutatásának összefoglalójában – ami kifejezetten a virtuális gyászra irányult – rávilágított, hogy 

Veszteség etikett

Elég furcsa ebben a témakörben etikettről, vagy elfogadott viselkedésről írni, hiszen mindenki másképp gyászol, nem lehet azt mondani, hogy ez a „normális”. A szakértők ugyanakkor azt mondják, igenis helye van ennek a mindennapokban, több okból kifolyólag.

Egyrészt a gyász mindig közösségi élmény volt, akkor is, amikor még egészen más szokások voltak elfogadottak. A tér változott, de maga a közösségi érzete nem. Ehhez hozzáadódik, hogy sokkal gyorsabb megosztási módja a rossz hír közlésének, ami ráadásul személytelensége okán megkönnyítheti a tájékoztatást, nem kell olyan beszélgetéseken átesni, amik kellemetlenül érintenének minket. Végezetül ne feledkezzünk meg az emlékidézésről sem, ami kifejezetten segítheti a kapcsolódást, az együttérzés megélését, a közösség támogatását. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy azt lehessen mondani, végső soron a közösségi médiában megjelenő búcsúzások esetében többnyire pozitív hatásról beszélhetünk.

„Amikor régen gyásztáviratot kellett küldeni, vagy az ismerősöket fel kellett hívni, ott folyamatosan szembesültünk azzal, hogy ezt el kell mondani, ki kell ventillálni – kezdi Klausz Melinda, közösségimédia-szakértő. – Ez javította a gyászfolyamatot, elősegítette, hogy gyorsabban átéljük az érzést, ugyanakkor mélyítette is a kezdeti szakaszban, hiszen többször el kellett mondani, hogy mi történt, mit szeretne a temetésen az illető. Viszont ma már teljesen normális az, hogy fekete háttérképre lecseréljük a profilképet, vagy egy gyertyát feltöltünk, ebből már mindenki érti, hogy egy közvetlen hozzátartozó, barát elhalálozott a környezetünkben. Ez persze picit személytelenné is teszi, hiszen nincs közvetlen interakció, ugyanakkor a személyes jellege is megmarad, mert nagyobb tömeghez el tud jutni a halálhír.”

Mögöttes motiváció

Az online emlékezés fent említett előnyei kétségtelenek, azonban mögöttes motivációt is lehet sejteni emögött, mutat rá Révész Renáta Liliána pszichológus, gyászterapeuta. „Amikor kiírja valaki, hogy neki most fáj, az pont ezért van, mert nehéz nem megosztani a nehézséget. Jól esik, ha együttéreznek az emberrel, ha tudják, min megy keresztül. 

A szakértő rávilágít arra, hogy bár alapjaiban változott meg a halálhoz való viszonyunk a közösségi platformok megjelenésével, alapvetően ez még mindig tabutémának számít. Épp ezért van egyfajta ambivalens megítélés ezzel kapcsolatban. Szeretnénk továbbra is titkolni, mert „erről nem illik beszélni”, de rossz érzés, ha nincs együttérzés, nincs egy segítő közeg, ha hiányzik a tapintat vagy az óvatosság.

„Nehéz, ha nincs tekintettel a környezet arra, hogy krízisben vagyunk, hogy fájdalmaink vannak. Szerintem kicsit ez is benne van abban, hogy a Facebook már efféle szerepet is betölt, nehéz, hogyha nem oszthatjuk meg a bánatunkat. Ugyanakkor érezhető egy kettősség: hiszen egyrészt dilemma a gyászolónak, kiírja-e, mert nem lehet tudni milyen fogadtatásra talál, másrészt néha nehéz elfogadni az együttérzést, az érzéseket, gondolatokat. Sokan még a részvétem szóval sem tudnak mit kezdeni, furcsának érzik, pedig ez a bevett formula, amit illik ilyenkor mondani.”

Jó, ha van kivel megosztani

A közösségi gyász kulcsfontosságára a 2007-es virginai egyetemen történt lövöldözés mutatott rá először. A dél-koreai elkövető 32 embert ölt meg a kampuszon, 17-et megsebesített, további 6 ember pedig az ablakon át való menekülés közben szerzett komoly sérüléseket. A tragédia után elöntötték az áldozatok profiljait az üzenetek, hiszen az egyetem minden tanulója érintett volt, és a Facebook remek lehetőséget adott arra, hogy közösen kezdjék el feldolgozni az ott szerzett traumát. Spontán közösség szerveződött, ahol az értintettek információkat oszthattak meg, kérdéseket tehettek fel és vigaszt is találtak, ami egyedülálló volt egészen addig a pillanatig a social platformokon.

A búcsú és emlékidézés olyan mértéket öltött, hogy konkrét esettanulmány lett belőle, amelyet azóta is gyakran emlegetnek az online gyász kapcsán.

Mégsem fekete-fehér a jelenség megítélése. Rögtön ott vannak azok, akik bűntudatot éreznek, amiért ők nem posztolnak szerettük elvesztéséről, mert nem érzik illendőnek. Kétséget kelt bennük, hogy vajon ez a módja a veszteség megélésének mennyire helyénvaló, annyira gyerekcipőben jár még. Aztán az is, hogy egy-egy emlékidézés hogyan nyújtja el a gyász folyamatát azzal, hogy állandóan feltépi a sebeket. Illetve azokról sem szabad elfeledkezni, akik „elszenvedői” a másik gyászának. Egyrészt elképzelhető, hogy egy ilyen bejegyzés a saját fájdalmukat eleveníti fel ismét – ez különösen nehéz, ha valaki maga is még a gyásznak egy korai szakaszában jár, és minden ilyen megnyilvánulás felkavaró számára. Ugyanakkor van egy másik csoport is, akik nem érzéketlenek a másik irányába, viszont nem szeretnének foglalkozni a témával – az ő álláspontjukat sem szabad semmibe venni, pláne nem rájuk erőltetni egy ilyen nehéz témát.

Hogyan lehet jól csinálni?

Klausz Melinda szerint mindenkinek személyiségéhez illeszkedően lehet meghatározni, hogy neki kvázi mi a „jó” ebben a helyzetben. Ha ő azzal emlékezik az illetőre, hogy egy gyertyát kirak, vagy feketére állítja a borítóképét, az is rendben van, de a múltidézéssel, emlékidézéssel sincs probléma.

„A tapasztalat azt mutatja, hogyha nem várt helyzet történik, baleset, hirtelen halál, a sokkból kifolyólag még nem tudják szavakba önteni a rokonok, ismerősök, barátok az érzéseiket, és olyankor gyakoribb az, hogy ezek valamelyike jelenik meg. Az sem ritka, hogy esetükben hetekkel, hónapokkal később jelenik meg az emlékezés. Amikor kiszámíthatóbb a halál bekövetkezése, például egy hosszan tartó betegség esetében, akkor általában előbb kerül sor az emlékidézésre.” Melinda itt említi a Facebook emlékek rovatát, ami pro és kontra is értékelhető, hiszen friss sebek esetén fájó tud lenni egy ilyen szembesülés.

Ha valaki nem szívesen találkozik ilyen tartalommal, annak ott van az a lehetőség is, hogy elnémítsa a gyászolót egy időre, és ettől még mindig nem lesz érzéketlen vagy tiszteletlen. 

Emlékezzünk, de meddig?

A gyász hónapokig tart, így nem furcsa, ha valaki hosszú idő után is csak ilyen jellegű megnyilvánulásokat oszt meg a felületén. A gyászterapeuta szerint azonban a feldolgozás azt jelenti, hogy haladunk ebben a krízisben, tehát a fájdalomnak csökkennie kell, és ezzel együtt az online kommunikációnak is vissza kell szorulnia. Ha valaki nincs a helyén, akkor nem tudja, hogy a fájdalmat át kell konvertálni megfelelő emlékké – ilyenkor „ér azt mondani, hogy egy szakember tudna segíteni ezen” – mondja Renáta. Hozzáteszi, hogy egy darabig segíthet a fájdalomcsillapításban a posztolás, de ha nem teszünk azért, hogy megkezdjük a feldolgozást, és a passzivitást választjuk „mert az aktív cselekvés fáj”, akkor nem fog lényegi előrelépés történni.

via 1, 2