Kedves Doktor Úr!
Ön nem emlékszik rám. Hogyan is emlékezhetne? Egyetlen pillantásra sem méltatott, amikor egy hónappal ezelőtt hétvégén a rendelőben találkoztunk. Mármint találkoztunk én és az Ön háta. Akkor már 6 órája ültem az ügyeleten, amiről persze nem Ön tehet, azért tartott ilyen sokáig a dolog, mert az Ön lelkiismeretes kollégái elvégeztek vagy egy tucatnyi vizsgálatot, hogy meggyőződjenek róla, nem azért fáj-e pokoli módon a lábam, mert éppen trombózisom van. Nem azért fájt. Ön szerint sem, szerintem sem, sőt a szakorvos szerint sem, akinél tegnap jártam.
GettyImages
Szóval a kollégái tényleg kedvesek voltak. Tették a dolgukat, humoruk is volt, főképp pedig nem feltételezték sem rólam, sem a többi várakozóról, hogy azért töltjük a szombatunkat a kórházban, mert nincs jobb dolgunk vagy mert hipochonderek vagyunk, esetleg mert direkt szívatni szeretnénk az ügyeleteseket. Én például tudja, miért mentem? Persze nem emlékszik, úgyhogy inkább mondom: azért, mert ébredés után olyan nyilalló fájdalmat éreztem minden lépésnél a lábfejemben, hogy szó szerint nem tudtam járni. Megkérdezte, mi a panaszom. Láttam a tarkóján, hogy elfoglalt és gondterhelt, úgyhogy igyekeztem lényegre törő lenni, de Ön egyetlen mondat után faképnél hagyott, és átment néhány percre a szomszéd szobába. Emlékszem, amikor visszajött, leült az asztalhoz, gépelni kezdett, és továbbra sem nézett rám. Háttal ülve megkérdezte, hol fáj. Az abszurd helyzetben létező legkedvesebb hangomon mondtam Önnek “szívesen megmutatom, ha idejön”, de nem jött, hanem leírta a véleményét a röntgenről, melyet még az első köszönés után és az első mondatom előtt végeztetett. Aztán kezembe nyomta a papírt és elköszönt. Még nem indultam el, megkérdeztem Önt, hogy most mi a teendőm, azt mondta, menjek és vásároljak lúdtalpbetétet. Mentem és vásároltam. Hordtam, próbáltam edződni, de továbbra is minden lépés nyilalló fájdalommal járt.
GettyImages
Ennyi idő után most, hogy végre már sétálni is tudok, tegnap eljutottam egy másik rendelésre. Szintén szakorvoshoz. Ortopédus ő is, akárcsak Ön. Kollégák. Én pedig már előre szégyelltem magam, hogy egy hülye lúdtalppal érkezem, amikor másoknak ennél bőven van sokkal nagyobb gondja is. A Kollégája arra kért, vegyem le a cipőm. Arra is, hogy álljak meg vele szemben, hadd nézze meg a lábfejeim szemből, oldalról és hátulról is. Aztán felültetett az ágyra, végignyomkodta a talpam, a sarkam, a lábujjaim tövét, hogy bólogasson, amikor felszisszenek, és elküldjön ő is röntgenre. Majd tudja, mi történt, Doktor Úr? Megmutatta a felvételt, elmagyarázta rajta, hogy mit látok, elmagyarázta azt is, hogy bár van némi lúdtalpam, de a fájdalom egy terheléses törés miatt van, ami láthatóan már gyógyulni kezdett azóta. És tudja, miért nem lehetett ezt látni az előző röntgenen? Mert az a röntgen a lábamnak még csak nem is arról a területéről készült, amire a panaszom volt. Igaz, ez kiderült volna már abból is, ha Ön akkor valóban odalép hozzám, de legalábbis rám néz. És megvizsgál. Tanúsít egy egészen kevés emberséget nem rajtam vezetve le, hogy elégedetlen a napjával, a fizetésével, a párkapcsolatával vagy az ebéddel, amit vásárolt. Azokról ugyanis én nem tehetek. Ön viszont arról igen, hogy egy hónapon át megfelelő orvosi segédeszköz nélkül, fogalmatlanul és gyógyulást kockáztatva próbáltam dacolni egy töréssel, amiről még csak fogalmam sem volt.