Mióta emberi civilizáció létezik, azóta szeretnék tudni, hogy teherbe estek-e a nők, lehetőleg azonnal, anélkül, hogy az egyértelmű jeleket meg kelljen várni, a jóslat legyen atombiztos, ja, és akkor már a gyerek nemét sem ártana tudni. Logikus: annak idején dinasztiák fennmaradása múlt azon, összejön-e a baba, így nem csoda, hogy az uralkodó osztály iszonyatos pénzeket költött a kutatásra, a sarlatánok legnagyobb örömére.
A találgatások nyilván évtízezrekre nyúlnak vissza, de az első írásos emlék arról, hogy tudományos alapokon is vizsgálták a terhesség legkorábbi jeleit, időszámításunk előtt 1350-ből való. Az ókori Egyiptomban járunk, így természetesen egy papirusztekercsről van szó, amelyen az ismeretlen orvos azt tanácsolja, hogy
a nők pisiljenek árpa- és búzamagvakra, ha az előbbiek kelnek ki, fiú lesz a baba, ha az utóbbiak, lány.
Ha pedig egyik sem, akkor csak simán késik a menstruáció.
Szülésznő és szolgálók segítenek világra egy gyereket, egy egyiptomi papirusz rekonstrukcióján (Fotó: DeAgostini/Getty Images)
Aki erre lemondóan legyint, vagy úgy van vele, hogy „ezt a hülyeséget is hogy bírták kitalálni?”, annak üzenjük, hogy egyáltalán nem volt hülye ötlet, sőt: az egyiptomi módszer az első, és évezredekig az utolsó valóban működő metódus volt, még ha nem is tudták, hogy a hormonokon alapszik. (Ehelyett inkább isteni mágiának tulajdonították a magvak szerepét.) A 30-as – mármint az 1930-as – években ugyanis, amikor is már rég tudtak a hormonok létezéséről, kipróbálták és bejött: a várandós nők vizelete az esetek 70 százalékában tényleg életet lehelt a magvakba, azaz egész vállalható volt a sikerességi ráta. Megállapították azonban azt is, hogy annak, hogy mely magvak sarjadnak ki, semmi köze nincs a gyerek neméhez, ez valóban apró pontatlanság volt az egyiptomiak részéről.
Bár azt hinnénk, hogy ezek után csak fejlődtek és egyre pontosabbá váltak a módszerek, hiszen ezek után gyanították, hogy a pisit kell vizsgálni, csalódást kell okoznunk:
a terhességi tesztek egyre hülyébbek lettek és egyre több szenvedést okoztak a nőknek.
Ne feledjük, hogy Egyiptomban hallgattak a nőkre – sőt, egyszer még az egész birodalmat is rábízták egyre –, más korokban és kontinenseken nem volt ilyen rózsás a helyzet. Még a hagyományosan szofisztikáltnak és civilizáltnak tartott ókori görögök „tesztjeiről” is ordított, hogy okoskodó férfiak találták ki, akik, miközben a kérdésen merengtek, valahogy elfelejtették megkérdezni a nőket. A 4. századi hivatalos, hippokratészi aforizmák például állították, hogy a fogantatás pillanatában a nők méhe „bezárul” – bármit is jelentsen ez –, azaz a nő teste onnantól kezdve azon a tájon nem enged át semmit, amit addig átengedett. Ez azért volt kényelmes elmélet, mert rögtön el lehetett kezdeni a tesztelgetést a legkülönfélébb módokon. Például:
- a nőkkel elalvás előtt mézsört itattak, ha ettől fájt és korgott a hasuk, biztosan várandósak;
- azt tanácsolták, helyezzenek fel a vaginájukba hagymát vagy más, erős szagú zöldséget, ha reggelre a leheletükön is érezni, nem terhesek, ha nem, akkor a bezáródott méh lent tartotta a szagokat.
Mondanunk sem kell, az antik világban senki sem volt képes megjósolni a terhességet.
Ahogy azt sem kell mondanunk, hogy a középkorban még szomorúbb, sötétebb és már-már Monty Python-osan hülye lett a terhességiteszt-biznisz. Egy 13. századi orvosi könyv szerint például biztos jele a várandósságnak, ha a nő melle lekonyul. Tény ugyan, hogy a nők emlője változik a terhesség alatt, de ezt „lekonyulásnak” azért nem neveznénk. A magyarázat egyébként az volt, hogy a menstruációs folyamatok az altestből átkerülnek a mellekbe, ezért változik meg az alakja. Természetesen ezekben az évszázadokban is szenvedélyesen érdekelte az orvosokat a nők pisije, vizsgálták is, mintha nem lenne holnap. Az egyik biztosnak tartott módszer szerint egy tűt kellett beletenni a vizeletbe, ha egy idő után piros vagy fekete lesz, biztos a terhesség. Egy másik iskola a szögekre esküdött: ha a pisibe mártott vasdarab berozsdásodott, az pont olyan volt, mint ma a két csík.
Thomas Eakins: The Agnew Clinic c. műve (Fotó: Francis G. Mayer/Corbis/VCG via Getty Images)
Hogy mennyire egzakt volt ez a tudomány, arra jó példa, hogy a 16. században egy angol másoló a tűt (needle) véletlenül csalánnak (nettle) olvasta, és akárcsak az álhírek a Facebookon, ez azonnal elterjedt: onnantól kezdve a hivatalos módszer az volt, hogy ha a vizeletbe mártott csalánon éjjel vörös pöttyök keletkeznek, jön a baba.
A nőket pedig nem egyszerűen elfelejtették megkérdezni, hanem egyenesen eltiltották őket attól, hogy a saját testüket és vizeletüket vizsgálják: a királyi orvosi egyetem Londonban rendeletet hozott arról 1518-ban, hogy „női gyógyítók” nem praktizálhatnak. Ez persze nem tartotta vissza a nőket, akik házilag ezután is kísérleteztek a saját pisijükkel. Catherine Chaire, egy angol női – így aztán illegalitásban tevékenykedő – orvos az 1590-es évekre egészen szofisztikált módszert fejlesztett ki: az a hír járta, hogy különleges rózsavízzel és szappannal mosta ki az őt felkereső nők alsóneműit, azok színéből pedig képes volt megállapítani, várandósak-e. Évtizedekkel később egy Phillips úrhölgy nevű gyógyító – hivatalos (!) szakmája szerint dúla és boszorkányvadász – körül alakult kisebb botrány: egy Christiana Goldon nevű kliense feljelentette őt, mert a pisijéből megállapította, hogy terhes, ezzel pedig „rettenetes szégyenbe hozta és rontást hozott őrá”. Phillipset perbe is fogták, ám ő túl menő arc volt, hogy holmi tárgyalásokra járjon: a korabeli dokumentumok szerint egyszerűen nem jelent meg a kitűzött időpontokban a bíróságon, pár év után pedig inkább felhagytak a próbálkozással.
Persze ma is a pisi körül forog az egész biznisz (amely mellesleg ugyanúgy a férfiak kezében van, mármint a biznisz), legfeljebb a módszerek váltak kissé finomabbá az évszázadok során. A 17. században még bevett módszer volt, hogy pár napig „pihentették” a vizeletet egy lezárt edényben, és ha abban „különféle élő dolgok” bukkantak fel a Compleat Midwives Practice nevű szakkönyv megfogalmazása szerint, akkor készülhetett a család a gyermekáldásra. Sokan azonban felforralták a pisit, és ha abban fehér csíkok jelentek meg – lásd az előző pontot.
Annyian foglalkoztak ezzel, hogy külön szakmaként kezelték, még nevük is volt
Pisapróféták
Ők egy idő után már nem csak terhességi tesztekkel foglalkoztak: a profibbak gyakorlatilag bármilyen betegséget képesek voltak diagnosztizálni pisiből, persze saját bevallásunk szerint. Ha már tudományos alapja nem volt a tevékenységüknek, legalább látványosan művelték: úgy méregették és kavargatták a nők vizeletét, és keresték benne a terhesség jeleit a színtől az átlátszóságon át a habzásig, mint a mai borászok a taninokat és a gyümölcsös jegyeket. A közmegegyezés szerint a „fehérbe hajló citromsárga szín” biztató jel volt, főleg, ha „felhős volt a felszín körül”. Apropó, borral is előszeretettel keverték a pisit, arra pedig külön kördiagramjuk volt, hogy milyen árnyalat mit jelent. Jó felé tapogatóztak egyébként: a várandós nők vizelete olyan proteineket tartalmaz, amelyek reakcióba lépnek az alkohollal.
Az 1800-as években végül sikerült többé-kevésbé tudományos konszenzusra jutni: a francia orvostudomány előállt a Kyesteine-hártya nevű módszerrel, amelynek lényege az volt, hogy a több napig álló, terhes nőktől származó vizelet felszínén alig látható ragacsos réteg keletkezik. Ez már viszonylag nagy pontossággal kimutatta a várandósságot, annyi szépséghibája volt, hogy mire megjött az eredmény a nők már rég tudták az egyéb egyértelmű tünetekből, hogy mi a helyzet.
Abraham Toorenvliet: Orvosi vizsgálat c. festménye (Fotó: Jacob van Toorenvliet/Buyenlarge/Getty Images)
Abszurd, de a legparább és legembertelenebb tesztre egészen a 20. századig kellett várni. A 20-as években már ismerték a hormonok szerepét, de kimutatni a jelenlétüket még nem tudták, ezért két német tudós, Selmar Aschheim és Bernhard Zondek előállt egy radikális módszerrel: nőstény egerekbe, patkányokba és nyulakba fecskendezték a vizeletet napokon keresztül, majd megölték és felboncolták őket. A vizeletben lévő hormonok megváltoztatták a szerencsétlen állatok méhét, innen tudták, várandós-e a kliens. Tudjuk jól, hogy a tudomány áldozatokat követel, ám ez nem kísérletezés volt, hanem szolgáltatás: a jelentkező (gazdag) nők kedvéért nagyüzemben öldösték az állatokat. Akik még túl is élhették volna a tesztet, ha az orvosok veszik a fáradtságot és altatásban kukkantanak beléjük, majd összevarrják a sebet, ám ez túl macerás volt és egy csöppet sem kifizetődő. A módszer ennek ellenére annyira népszerű volt, hogy ekkoriban Európa-szerte használták a „meghalt a nyúl” kifejezést, amely a teherbe esést jelentette, nagyjából mint ma a „bekapta a legyet”. Ráadásul pontatlan is volt, hiszen szegény nyúl minden esetben meghalt.
Szemben a békákkal, akik akár túl is élhették A 40-es években ugyanis inkább őket használták tesztelésre, és boncolni sem kellett: úgy hitték, a várandós pisivel beoltott béka 24 órán belül tojásokat rak.
Ezek után – mindenki megkönnyebbülésére – megérkeztek az orvosok által, majd otthon is használható tesztek, amelyekhez tényleg elég volt némi pisi, nem kellett hozzá sem nyúl, sem béka, sem bor, sem hagyma. Ez azonban már egy másik – sokkal unalmasabb – cikk témája lehetne.