Magyarországon majdnem minden tizedik baba koraszülöttként jön a világra. Ez éppen a kétszerese például a svédországi adatnak. Mi ennek a hatalmas különbségnek az oka?
Ez egy nagyon összetett kérdés. Amit biztosan tudunk, hogy a koraszülések közel húsz százalékának a hátterében itthon a rossz szociális helyzet áll. Talán benne van az egészségügy helyzete is, pedig nálunk a terhesgondozás például – számos más nyugati országhoz képest – igazán körültekintő. A baj az, hogy sokan nem élnek a lehetőséggel. Van olyan várandós, aki egyszer sem megy védőnőhöz…
Rengeteg gondozott terhesség szintén koraszüléssel végződik.
Ez így van. Mindkét véglet megtalálható. A nagyon vártam, nagyon vigyáztam rá, mindent megtettem érte hozzáállás, ami mindennek ellenére koraszüléssel végződik, és az is, hogy valaki végigdohányozza a várandósságát, nem figyel oda a babára, ő mégis a megfelelő időben születik.
Gyakran hibáztatják magukat az érintettek?
Szinte mindig. Nemcsak magukat, az egész világot, ami teljesen érthető. Nehéz feldolgozni, hogy nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, ahogy reméltem, ahogy gondoltam a babámra, és a születésére. A koraszülés derült égből villámcsapásként éri a szülőket. Nehéz utána őket megnyugtatni, különösen, mert a szülés után kezdődik az aggódás, szorongás a baba állapota miatt.
Gondolom a szülők túlnyomó többsége, minél több időt szeretne az inkubátor mellett tölteni. Az egyik honlapon hangsúlyos kérésük, hogy ne küldjék haza őket pihenni. Ez teljesíthető?
El kell ismerni, hogy változik a világ. Ahhoz képest, hogy korábban háromóránként vitték oda az újszülött babákat az édesanyákhoz, ma már a legtöbb helyen egész nap egymás mellett lehetnek. A koraszülött osztályok is sokáig zártak voltak, de mindannyian kezdünk nyitni. Van olyan koraszülött osztály, ahol szinte korlátlan időt el lehet tölteni, ahol a “kenguruzás” is magától értetődő, amennyiben persze a baba és az anya állapota megengedi.
Önöknél ezzel kapcsolatban mi a protokoll?
Nálunk sajnos egyelőre nem ideálisak a tárgyi és a személyi feltételek. Egyszerűen nincs elég nővérünk ahhoz, hogy foglalkozni tudjanak az anyukákkal, kivegyék a babákat az inkubátorból, előkészítsék a kenguruzást. Ilyenkor elvileg egy műanyag kempingszéken ülnek az édesanyák az inkubátor mellett, mellkasukon a babával. Sajnos azonban, ha több szülő is él a lehetőséggel, előfordul, hogy nem férünk oda a mellettük levő, másik inkubátorban lévő babához. De a nehézségek ellenére nálunk is egyre nyitottabb erre a csapat.
Mennyire tudnak együttműködni a családtagokkal? Megértik, hogy mire miért van szükség?
Ez teljesen változó. Az első néhány látogatás sokkoló, főleg az apáknak. Utána mindenki máshogy kezeli a helyzetet. Én annak örülök, hogy ha kérdeznek, de nem mindenki kérdez. A baba állapotától függetlenül vannak, akik ragaszkodnak például ahhoz, hogy megpróbálkozhassanak a szoptatással. Nem mindig könnyű elmagyarázni, hogy messze nem tartunk még ott a kicsivel. De mi mindannyian próbálunk nagyon megértőek lenni, elfogadni, ha nehezebben megy a kommunikáció. Nem tudhatjuk, min mennek át a szülők.
Mindig teljesen őszinték a babák állapotával kapcsolatban?
Igen. Teljesen nyíltan el szoktuk, el kell mondanunk, hogy ha kritikus a baba állapota, és a nagyon kicsik állapota az első napokban általában sajnos az.
Mit jelent ez pontosan?
Az első két hét szó szerint a túlélésről szól. A harmadik és az ötödik nap között kapják legtöbben az agyvérzést, erre is fel szoktuk készíteni a szülőt. A keringésüknek, légzésüknek át kell alakulnia a méhen belüli működéshez képest, és ez a nagyon korán született babáknál sokszor nem megy zökkenőmentesen, főleg ha nem “csak” korán születtek, de egyéb betegségekkel is küzdenek. Sok fordulópont van. Az első két hét után pedig jön az, hogy milyen életminőségre számíthat a baba és a családja. Ez nagyban függ attól, hogy kapott-e a baba agyvérzést, és ha igen, milyen súlyosat.
Mindegyik babáért egyformán küzdenek? Mi történik azokkal a koraszülött babákkal, akiknél nagyon sok fájdalmas beavatkozásra van szükség, ráadásul az életben maradásuk esetén is nagyon rossz életminőségre kell számítani?
Sem a passzív, sem az aktív eutanáziára nincs jogi lehetőségünk. Az életben tarthatóság határával kapcsolatban egészen konkrétan fogalmaz a törvény; a betöltött 24. héten, vagy 500 gramm felett született babák, vagy azok esetében, akik életjelenségeket mutatnak – függetlenül attól, hogy hányadik héten születnek –, az orvos teamnek nincs döntési lehetősége.
Egyetért ezzel?
Az én elvem az, hogy megszületés után mindenkinek meg kell adni az esélyt, mindegyik babáért egyformán kell küzdeni.
Nekem egyszer, egy érintett édesanya, akinek 350 grammal született a kisbabája, azt mondta, benne többször felmerült, hogy nem lenne-e jobb a kisfiának, ha vége lenne. Mennyire jellemző ez a tragikus dilemma?
Valóban sok szülőben felmerül, hogy kell-e hagynunk, hogy a koraszülött babájuk szenvedjen. Mert ki kell mondani, sok kellemetlen, esetleg fájdalmas beavatkozáson eshetnek át akkor is, ha minden eszközünkkel azon vagyunk, hogy megkíméljük őket a szenvedéstől. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hosszú távon gyakran maradandó és halmozott sérülésekkel kell számolni, akkor a felvetésük teljesen emberi, és érthető. De Magyarországon ennek nem megoldott a jogi háttere.
Biztos vagyok benne, hogy láttak már csodát. Áron esete is ilyen volt: 22. hétre született a kisfiú, 350 grammal, és semmilyen súlyos, maradandó károsodása nem lett.
Áron esete valóban emlékezetes. Az ő születése vetélésnek számított, annak is kommunikáltuk a szülők felé, annyira korán született, és olyan hirtelen. Súlyos terhességi toxémia állt a háttérben, az anyuka élete is veszélyben volt. Emlékszem, amikor megláttam, az volt az első gondolatom, hogy úristen, mit fogok én ezzel a babával kezdeni? Aztán láttam, hogy jól dobog a kis szíve, és azt mondtam, “Lányok, nincs mese, muszáj küzdenünk érte!”
Pedig a nővérek véleménye is megoszlik ebben a kérdésben. Áront aztán minden súlyos szövődmény elkerülte, nem volt agyvérzése sem, pontosabban csak egy nagyon pici, ami magától felszívódott. Igen, ez a csodával határos kategória, igaziból semmilyen orvosi magyarázat nincs rá, mi ugyanúgy csinálunk mindig mindent. Ráadásul nem ez volt az egyetlen eset. Több ilyen pici súlyú kisbabánk született, akiknél a várható életminőség szintén nem különbözik az egészséges társakétól, tény, hogy Áron mindannyiuknál korábban jött a világra.
Mondhatjuk, hogy a szülők támogatása a megmagyarázhatatlan faktorok egyike?
Mindenképp. Az, amit mi, szakemberek tudunk tenni, véges. Ehhez még rengeteg mindent hozzá tudnak adni a szülők. Volt olyan édesanya, aki mindennap úgy aludt el otthon, hogy azt képzelte el, ott fekszik a baba mellett az inkubátorban – ő is egy nagyon kicsi, 400 gramm alatti súlyú kislány volt, most már iskolás, és csuda okos, cserfes kislány. Hiszem, hogy mindez fordítva is igaz. Annak a babának, akiről lemondanak a szülei, mi is nehezebben tudunk segíteni.
Mindig tudta, hogy koraszülöttekkel akar foglalkozni?
(Elmosolyodik) Mindig. Már az óvodában eldöntöttem, hogy orvos akarok lenni. Az egyetem első évében még sebésznek készültem, de aztán úgy alakult, hogy munkát kellett vállalnom az egyetem mellett, és ápolóként egy koraszülött osztályra kerültem. Ott dőlt el a sorsom.
A koraszülött-ellátáson belül a legsúlyosabb esetekkel foglalkozik. Sosem bánta meg ezt a döntését?
Soha. Annak ellenére mondom ezt, hogy valóban gyakoribb nálunk, hogy elveszítünk egy babát. De én szeretem a legkisebbeket gyógyítani. A reménytelen esetekhez nagy alázat és küzdelem kell.
Ha bármit változtathatna az itteni működésen, mi lenne az?
Holnaptól ideális, vagyis meghitt, kényelmes körülmények lennének a “kenguruzásra”. Illetve, még valami, több nővért vennék fel. Tapasztalt, rutinos szakápolókat. Ők viszik ugyanis a munka oroszlánrészét, fizikailag is, lelkileg is. Ezért amikor azzal jönnek a szülők, hogy “Olyan hálásak vagyunk a doktornőnek!” Akkor mindig ugyanaz a válaszom: “Köszönöm, de ne nekem legyen hálás, hiszen a nővérektől a tejkonyhásig, a kisegítőktől a takarítókig mindenki benne van.”
