“Ez a baba ma meg fog születni”
“Nem volt választott orvosom, ma már azt mondom, talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy négy és fél hónapos terhes voltam, amikor Gordon megszületett. Senki nem vette észre, hogy fertőzésem volt, holott különböző orvosoknak különböző időpontokban jeleztem, hogy nem igazán érzem jól magam. A 12. heti ultrahangnál az is nagy fájdalmat okozott, hogy a készüléket a hasamra tették” – kezdi történetüket Brigitta. Már a kezdet kezdetén, a terhesség korai szakaszában azzal nyugtatták, hogy biztosan csak a méhe tágul, ez okozza a kellemetlenséget. Ő már csak azért is biztos benne, hogy fertőzése volt, mert ugyanezt érezte később Lázárral is, ám ott már jóval felkészültebb volt, kapott kúpot, amitől a fájdalma el is múlt. Gordon nagyobbik öccsét, Lázárt természetes úton, időre szülte, mint ahogyan a legkisebb fiúval, a most egyéves Henrikkel sem adódott semmilyen komplikáció. Gordonnál viszont nem volt szerencséje. A 25. héten orvosi vizsgálatra ment, és mint azelőtt sokszor, aznap is nagyon fájt a hasa. Öt nappal később elfolyt a magzatvize, de a kórházban eleinte nem hittek neki. Végül mintát vettek tőle, ekkor derült ki, hogy valóban szülési fájdalmai lehetnek. “Az orvos azt mondta, próbáljam visszatartani, mert ott nincsen koraszülött intenzív. Azt is hozzátette, »nézze, ez a baba ma meg fog születni«. Nem éreztem ijedtséget, félelmet, tulajdonképpen csak sodródtam az eseményekkel” – mondja, de közben potyognak a könnyei.
800 gramm, 34 centi
A férje, aki hang- és fénytechnikusként dolgozik, aznap is egy rendezvényen volt, Brigittával az anyósa volt a kórházban, a mentőben, és később a SOTE II. Klinikáján is, ahol Gordon megszületett. “Amikor bekerültünk, az orvosom különféle papírokat hozott, köztük egy olyan táblázatot is, hogy az ekkora gyerekeknek milyenek a túlélési esélyeik. Azt hiszem, ezt fel sem fogtam akkor. Azt is mondta, hogy a fiam életkilátásai viszonylag jók, az életminősége lesz a kérdés.” Este született meg Gordon, az időközben befutó férj összesen tizenkét embert számolt meg a szülőszobában. “Amint kicsusszant, el is vitték. Nem hallottam felsírni, rohantak fel vele az intenzívre” – mondja Brigitta. Egy óra múlva mehetett fel a férje megnézni. “Az alatt az egy óra alatt csak fogtuk egymás kezét. Arról beszéltünk, történjen bármi is Gordonnal, szülők leszünk, és lesznek gyerekeink.” Amikor Brigitta először meglátta a kisfiát az inkubátoron keresztül, azt nézte, hogy a szája teljesen az apjáé. Bár a koraszülött babáknál általában fontos, hogy amikor csak lehet, megérintsék őket a szülők, Brigitta azt mondja, ötvenöt naposan tarthatta Gordont először a kezében. “Azért ilyen későn, mert ahányszor csak bedugtam az ujjam, és megérintettem a vékonyka bőrét, Gordon szaturációja azonnal leesett – magyarázza. – Nyugalomra volt szüksége.”
139 napig kórházban
Az édesanya olyan osztályra került, ahol csupa koraszülöttes anya feküdt. Hét héten keresztül bent volt ő is a kisfiával, éjjel-nappal. Háromóránként ment az inkubátorhoz, hogy etesse. Teje lényegében nem volt, így tápszert kapott a kisfiú. “Minden alkalommal rossz híreket kaptam, hogy Gordon nagyon gyenge. Ezt nem lehet megszokni, rettegve mentem minden egyes alkalommal fel az őrzőbe, sosem tudtam, mi fog várni. El is neveztem ezt sokkterápiának.” Egy ilyen esetben történt, hogy az orvos megmondta neki, egész éjjel küzdöttek a baba életéért, mert szívzörejeket hallottak. Valószínűleg az erre kapott orvosság mellékhatásaként Gordonnak bevérzett a tüdeje, a veséje, valamennyi belső szerve. “Azt mondták, ha vallásosak vagyunk, hívjunk papot, mert a fiam meg fog halni.” De Gordon nem halt meg. Az orvos, aki két nap után jött vissza szabadságról, és ott találta Brigittáékat, nem akart hinni a szemének. “Nekem aznap éjjel volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy itthon vagyunk, és hogy Gordon a kertben szaladgál. Tudom, furcsán hangzik, de én akkortól biztos voltam benne, hogy haza fogunk jönni.”
Első közös karácsony, családként
Gordon tehát csodák csodájára elkezdett megerősödni. Brigitta minden nap ment, állt az inkubátor mellett, jobb híján azt simogatta, és énekelt a kisfiának. A kórházban töltötték az első karácsonyukat is, mint család. Amikor Gordon három és fél hónapos lett, átkerültek a “hizlaldába”. A Péterfy Sándor utcai kórházat nevezik így a szülők, a helyet, ahol már nagyjából csak az a dolguk a babáknak, hogy erősödjenek, de életmentő beavatkozásra nincs szükség. Gordon viszont még párszor ráhozta a szívbajt a szüleire: szükség volt két szemműtétre, elkapott egy rotavírust, és egyszer a légzése is leállt. “Izgultunk, amikor először vették le a lélegeztetőgépről, majd amikor 24 óra után visszatették. Folyamatosan izgultunk. Itt mondta ki először orvos nekem, hogy »asszonyom, gyerek lélegeztetőgéppel még innen nem ment haza«, amiből én egyedül azt hallottam meg, hogy valamikor hazamehetünk.” Itt pelenkáztathatták és fürdethették meg először a kisfiukat. Gordon, akit a rotavírus miatt a Bethesdába szállítottak át, olyan osztályra került, ahol tüdőgyulladásos gyerekek voltak. “Négy és fél hónap kórházról kórházra járás után pontosan ismertem már a fiam. Éreztem, hogy neki már nem erre van szüksége, hogy elég erős ahhoz, hogy hazamenjünk. Amikor sorra jelentek meg az osztályon a fertőző beteg gyerekek, saját felelősségre hazamentünk. Négy és fél hónap után, 3300 grammosan hazavihettem a fiam.”
Viszonylag komoly logisztika kellett ahhoz, hogy a háromgyerekes Brigittával összehozzam a találkozót. A 34 éves nő és családja a főváros egyik külső kerületében él, az óvoda és az otthona között ingázik naponta többször, most már két gyereke is közösségbe jár. Gordon ötéves, Lázár három, Henrik nyáron múlt egy. Ez a történet Gordoné, Brigittáé, és persze nem kis mértékben az édesapáé, aki mindvégig sziklaszilárdan állt a felesége mellett. Amikor leültünk, és Brigitta belekezdett, jelezte, lehet, hogy sírni fog. Arra nem számítottam viszont, hogy a beszélgetést együtt fogjuk végigkönnyezni.
Éjjel-nappal monitorozni
“A kórházban töltött időszak alatt nagyon megszokja az ember, hogy a gyerek bármit csinál, folyamatosan gépek nézik. Teljesen automatikus volt, hogy a gépekre néztem, hogy tudjam, minden rendben van-e. Amikor hazamentünk, ez volt a legijesztőbb. Folyamatosan rohangáltam be hozzá, néztem, hogy lélegzik-e, hiába volt légzésfigyelőnk.” Gordonra ezután még két csípőműtét várt, olyannyira, hogy nem sokkal a látogatásom előtt távolították el a szegeket belőle. Egészen kiskorától kezdve járt Dévény-tornára, hiszen sok mindenben volt elmaradva. Azóta kiderült az is, hogy a pár naposan történt újraélesztésnél a belső szervei sérültek ugyan, de az agya nem, így értelmileg nem károsodott a kisfiú, csupán mozgásos lemaradása van. Gordon életminősége – ahogyan az orvos az elején fogalmazott –, olyan lehet, mint egy átlagos kisgyereké. Most, ötévesen kezdte az óvodát, kilencévesen mehet majd iskolába. Azt remélik, addig valamennyi hátrányát ledolgozza. Amire, elnézve a körülötte lévőket, minden esélye meg is van. Kérdezem Brigittát, miközben Gordonnal kórházban volt, vagy mikor vitte fejlesztésről fejlesztésre, meg sem fordult a fejében, hogy neki ez az egy gyerek is elég lenne? Láthatóan már a kérdést sem érti. Mindig is több gyerekre vágytak, háromra-négyre. “Na, jó, talán most már elég lesz ez a három” – mosolyodik el. Bár – teszi hozzá – ha biztos lehetne benne, hogy a negyedik lány lesz, ki tudja…